Budapest, 2015. (38. évfolyam)
10. szám október - Daniss Győző: A NAGY HÁBORÚ - Cso-cso-szán nem lett áldozat
BUDAPEST 2015 október 11 in, és bárhogy szereti Verdit és Puccinit, bajosan kívánja meg az olasz muzsikát a legközelebbi időben. Egyelőre tehát nem is gondolunk arra, hogy olasz operákra készüljünk... Verdit és Puccinit más kitűnő német és főleg magyar operákkal fogjuk pótolni.” Ám a valóság nem igazolta az igazgató szavait. Az olasz szerző „megmentésében” valamelyes része lehetett a Színházi életnek. A hetilap a szeptember 19–26-iki számában az olvasóihoz fordult: „Elő áll a kérdés: elválaszthatjuk-e a művészt vagy pláne alkotásait a művész nemzetiségétől vagy pedig kíméletlenül vessünk el mindent, ami ellenséges földön született... Nem könnyű az érzések és a logika e bonyolult ellentéteiben igazságot tenni. A döntésre kétségkívül a közönség a leghivatottabb.” A lap két héttel később – hetven éve, októberben – már több száz levélre hivatkozhatott. Közülük huszonhétből idézett is. Huszonkét olvasójuk Puccini művei mellett, öt ellenük voksolt. Ez a summázat, persze, semmiképpen sem adhatott valós képet a dilemma társadalmi fogadtatásáról. Talán még a „több százak” véleményét sem tükrözte pontosan. A közreadott „ellenszenvlevelek” írói kevésbé voltak harciasak, mint a május végi hivatásos tollforgatók. Hangsúlyozták ugyan, hogy az aljas, álnok, hitszegő, csúnya jellemű, szövetségbontó stb. olasz nemzet szülöttének műveit nem játszhatja az Operaház, de mindőjük hozzátett valamit. Például azt, hogy Puccini művei „amúgy” értékesek és élvezetesek. Vagy hogy a tilalmat csak a háború befejeztéig kell okvetlenül fenntartani. Netán a „puccinitlanítás” felhasználható magyar művek felkarolására: „Nagyon könnyen el lehet egyelőre Puccinit kerülni; ha az Opera a könyvtárában egy kicsit széjjelnézne, találna még körülbelül összesen harminc magyar, német és más művet, mely előadásra vár... Szép műsort össze lehetne állítani Erkelből, gróf Zichy Géza stb. művekből.” Hasonlóképpen: „ Most a legjobb alkalom arra, hogy mellőzzük az idegen termékeket, és tágabb teret engedjünk a magyar operának. A szegény elárvult magyar operának, mely Operaházunknak mindég mostohagyermeke volt s amelyet fejlődésképtelennek tartottak... Egy Dohnányi Ernő, Hubay Jenő, Buty tykay Ákos meg fogják mutatni, mire képes a magyar zeneirodalom, éppen ezért el Puccinivel!” Stephenson, Marconi, Edison Az olasz mester mellett felsorakozók a Puccini-művek egyetemes értékeit hangsúlyozták: „ilyen isteni szép zenét nem lehet nélkülözni”; „ a zene mindenkié ”; „ a zene, kivéve az egyes országok himnuszait, internationalitás” és így tovább. Nagyon sokan racionális érveket sorakoztattak fel: „Ha tőle operákat nem játszunk, akkor szüntessük be a vasutak járását, mert az angol ember, Stephenson találmánya. Ne használjuk hajóinkon a drót nélküli távírót, mert azt viszont olasz ember, Marconi találta fel. Ne tartsunk mozielőadásokat, mert az is ellenségünk fiának, Edisonnak a találmánya... Ezért hát elvárom, hogy mielőbb legyenek műsoron Puccini operái.” Egy másik levélíró azt han goztatta, hogy nem szabad száműzni az ellenséges országok termékeit – előadni azonban csak akkor szabad bármelyiket is, ha a hazai fogyasztás nem hoz hasznot az említett más országoknak. Ilyenformán pedig: „Az Opera bátran adhatja Puccinit – ha ezért már olasz kézbe tantiemeket nem kell fizetnie”. Egy különleges – az adott történelmi pillanatban egyáltalán nem fölvethetetlen – ötlet: „Művészet és háború két kü lönálló fogalom. Puccini nem katona, és ha az volna, akkor őt agyon lehetne ütni. De az operáját akkor sem. Elő kell adni.” Egy magát operanövendékként szignáló levélíró mondatai: „Igazán nem vétene az Opera igazgatósága semmit a hazafiasság ellen, ha nem venné le a műsorról a Puccini-operákat, sem pedig a közönség, amely elmenne és meghallgatná őket. Igazán kíváncsi vagyok, hogy mi lesz. Addig is, míg ez eldől – bár igen szeretem hazámat s az én jó vőlegényem is ott küzd valahol a messze harctéren –, naponta énekelem Mimi és Tosca szívhez szóló melódiáit a zongorámnál.” A vihar elül A levelek közreadása után a szerkesztőség egy milánói lapból idézett. Az ott lejátszódó hasonló játszani/nem játszani vita során a Secolo Puccinit is megkérdezte. A zeneszerző válasza: „Bánjunk a magyarok, osztrákok és németek darabjaival úgy, ahogy ők bánnak a mieinkkel.” A Színházi Élet a válaszokat és a milánói példát összegezve egyebeken kívül ezt írta: „Nálunk a Puccini- és Ver di-operák néhány előadásán kívül nem is szerepel a színházakban olasz darab. Míg viszont a magyar vígjáték és operett impozáns tömegben szerepel az olasz színházak műsorain.” És nem feledkezett meg annak közléséről, hogy minden levelet eljuttattak az Operaház igazgatójának. Hogy a levelek hatottak-e, hogy meny nyiben hatottak Kern Aurél döntéseire, nem tudhatjuk. Ami bizonyos, a szerzőlistát a hadüzenet előtti két hónapban négy-négy előadással Wagner és Puccini vezette (utóbbitól két Pillangókisasszony és egy-egy Tosca és Bohémélet). Az őszi lista pedig: öt Wagner és csupán eggyel kevesebb Puccini (két Bohémélet, egy-egy Tosca és Pillangókisasszony)! A Puccini- és Tango-vihar elülni látszott. Elmúlt a heves sajtóharag is. Az Alkotmány december 20-án már ezt írta: „A Pillangókisasszonytól visszhangzott ma este az Operaház zsúfolt nézőtere. A nagy élő olasz maestro remekművét sikerült előadásban élvezhettük.” ● A képek forrása a Magyar Állami Operaház Emékgyűjteménye Puccini legjelesebb műveit igen hamar megismerhette a hazai közönség is: Bohémélet – ősbemutató: 1896 ( Torino ) – első budapesti előadás: 1905 Tosca – ősbemutató: 1900 ( Róma ) – első budapesti előadás: 1903 Pillangókisasszony – ősbemutató (átdolgozott változat): 1904 (Brescia ) – első budapesti előadás: 1906
