Budapest, 2015. (38. évfolyam)

9. szám szeptember - Horváth Júlia Borbála: DÉLUTÁN - Becsókolom

BUDAPEST 2015 szeptember 3 napon vidáman cseverésznek, csak a tech­nikai rész izgalmas, hogyan fogják bonyo­lítani pad alatt; nem túl kicsik-e a betűk. A nagy tudású profnő szorgosan osztja a feladatlapokat, a hallgatók vigyorognak magukban, mily profik is ők. Csak ne bámuljon nagyon közben... – és nem bámul, az elején megtesz két bizton­sági kört, majd belebújik a laptopjába, már publikál is. A fiatalság körmöl, mohón, ké­jesen, ugyanazt, másfél óra helyett negy­ven perc alatt kész; a tollszár látja kárát a sietségnek. A tanárnő fölpillant, ő is elunta az üldögélést, kimegy. Szabad a vásár... most mindent bele... – lelkesül az ifjúság, emelkedik a hangerő, értékes percek áll­nak rendelkezésre, de közben elromlik a játék: ennek egyáltalában nem fontos az egész... – a tanerő vagy tíz percig távol van. Micsoda arcátlanság... ezért izgul ­tunk... ügyeskedtünk... – végül belép, szeme se rebben, folytatja a munkáját, és a következő órán megérkezik az eredmény ­nyel: minden tanuló és nem-tanuló kapott egy megszégyenítő ötöst. A diákok a folyosón vitatják a dolgot, vé­gül döntetlenben kiegyeznek: végül is túl vagyunk rajta... De mi lesz a szóbelin? – ez itt a kérdés, de hol van az még, most a lényeg a lényeg: az édes szabadulás. Tanár, diák együtt sóhajt: kicsengettek ...– ha le ­het, még gyorsabban rontanak le a lépcsőn, odakint fölélénkül a környék. A profnő el­gondolkodva lépeget lefelé, pályája elején ő is épp ilyen lendülettel hömpölygött az élet felé, de azóta szürkébe fordultak na­pok és a tincsek: A-terv... B-terv... tan ­terv... statisztika, azóta dicséretből van az intő. A diákságnak persze fogalma sincs, és nem is dolga a megfejtés, gyors j’napottal elintézik (stréberek és úri gyerekek becsó­kolomoznak); majd egy balos kanyar után eltűnnek és letáboroznak a téren. Na, végre... – mézillat száll a levegőben, a kalácsosnak szeme se rebben a ricsajra, munkaszagú műhelyéből ki-kipillant az ut­cára; megszokta, hogy szeptembertől júli­usig számára is megszűnnek a nyugalmas délutánok. Ez idő tájt a műhelyben már jól esik a fűtött kemence melege, a mes­ter állandó villanyfénynél gyúrja, nyújtja, tölti és szeleteli a gömbölyű, a szögletes, a hosszúkás, a vékony, a vastag, a cukrozott, a mártott, a fahéjjal, dióval és a ki tudja, mivel bolondított aprócska puszedliket. A bennfentes bátrak csengő hangon barát­koznak: Kólás van- e? Hát rumos? Chi ­lis? – a többit jobb, ha nem hallja a derék munkás, évtizedek óta minden napja ezzel telik; szerényen, de biztosan. Lehet jönni segédnek... – biccent a leg ­magabiztosabb gyerek felé, az egyik lány hirtelen vonzalommal pályát módosítana; elege van a körmölésből, inkább ide jelent­kezne. A csordaszellem azonban bekebelezi a hajlandóságot, végül meggondolja, mire szétspriccel a társaság. Röhögnek közben: mit képzel, majd összeragacsozom a kezem... – az érdeklődő nem is érti, hogy gondol­hatta: nincs több pad alatti motoszkálás, remegő szájszél és állandó vizsgadrukk: jövök, begyújtok, a mester megmutatja a fogásokat, csinálom, szeretem... – végül el ­hessegeti magától a botor gondolatot. Eb­ben maradnak, távolabb viszont folyik a vaker: állítólag focista volt... vagy jégkoron ­gozó... láttad kiakasztva a zöld-fehér zászlót? – a kalácsos fel se veszi az ilyesmit, hallott ő már különb dolgokat errefelé. Konokul folytatja begyakorolt napját: nyolc rúd va­níliás-meggyeshez még elő kell melegíteni a sütőt, holnap nagybani szállító érkezik. A fiatalok lenyugszanak, a téri wifi-bá­zist vadásszák, fejhallgató a fülben, laptop a térden, közben mindenki némán bámulja a maga moziját. A képernyőről hömpölyög­nek a színes képek, fel-felvillanó csalival etetik a csacsikat: vegyen, egyen, fizesse, fo ­gyassza... – csupa menő cucc, és a rengeteg szellemes kellem kiköpi a megfejtést: pénzt kell szerezni... – lehelik a nézők, szövődnek a tervek és ernyednek az izmok, a családi pénzeszsák a végét járja. Tanulj, fiam... otthon csak ezt tudják hajtogatni... – bos z ­szankodik a diákság, miközben annyi cso­dálatost mutatnak neki képen: mindössze egy gombnyomással... – az a varázsmondat – azonnal a tiéd lehet... – ez meg a másik, miáltal bármikor, bárhol kielégülhetnek a hirtelen támadt törpevágyak. Nagyjából ekkor érkezik a profnő, szívé­lyesen köszönti a kalácsost, a szájról olva­sók mindent értenek: ...csodás volt múlt ­kor a diós csókja, István... – vagy Ignác. Esetleg Iván. A gyerekek messziről szem­lélik a jelenetet, a valóságtól elrugaszkodni hajlamosak történetet szőnek plátói, majd disznó jelenetekkel, végül visszasüllyednek a bannerek és popupok szintetikus világá­ba. A múltkor talán kissé édesre sikerült a mártott puszedli... – évődik tovább a prof ­nő és a kalácsos, s vitatják meghitten a ke­mence hirtelen hőfokváltozásának követ­kezményeit, meg mást; családot, unokát, nyaralást, telelést. Közben az utcát – ahogy harminc éve minden hétfőn és csütörtökön –, beborítja az édeskés szerecsendió-illat, sütési napokon a környék lakói szélesre tárják az ablakot; a mézeskalácsos a leg­biztosabb reklámfogással, él. ●

Next

/
Thumbnails
Contents