Budapest, 2015. (38. évfolyam)
9. szám szeptember - Horváth Júlia Borbála: DÉLUTÁN - Becsókolom
BUDAPEST 2015 szeptember 2 Kihaltak a délelőttök, elcsendesültek a közparkok. Egyik napról a másikra beköszönthet a tél: kedvetlen araszolgatás a fő vonalakon; idegesen fújtató buszok: szíves kedjék az első ajtót használni... Jeggyel...– kilencig lefut a nagy menet; munkahely, iskola megtelik, nyaralószínű egyedek kedélyesen mesélnek élményeikről. Be jártuk... Megmásztuk... Fölépítettük... Kigyógyultunk...– megannyi igekötős hőstett, kinek-kinek a sajátja. Hunyorgó ablaktáblák mögött várakozással teli mondatok hangzanak fel: Kedves kollégák, megnyitom az ötödik-huszadik-századik tanévet, kérem, az ünnepség után ne széledjetek szét, megbeszélést tartunk... – A ceremónia mellékes epizód a diákság részére, elképzelhetetlen, hogy vége a gondtalan életnek: folytassuk, ahol tegnap este abbahagytuk, vagyis buliii! Végül a legelszántabbja is megadja magát, amihez az esőköd jelentősen hozzájárul. Megadással peregnek a napok, a hetek, dolgozó, tanuló visszarázódik a maga józanságába, olykor egy-egy mondat felhangzik a nyári élmények közül: kár, hogy nem jöttél a gólyatáborba... éjszaka gatyában rohangáltunk az erdőben... a tanárok vízipisztollyal lőttek bennünket... – a szülők elgondolkodva hallgatyák (sic!), s igyekszenek elsajátítani a legmodernebb nevelési elveket. Reméljük, az osztályozásnál is ilyen jó fejek lesznek azok a tanarak... – teszik hozzá, s próbálják ők is lazára venni, mindenesetre megemelt zsebpénzzel indítják útnak porontyaikat. Csak semmi para... – nyugtatnak a leszármazottak, amivel egyben izgatnak is, mert vajon mi lehet az, ami parát idézhet elő; de hát megmondta: tehát semmi para; egyébként pedig nem kell mindenről mindent tudni. Túlhevülésre itt van mindjárt a rég bevált intézmény, egy frissítő dolgozat. A hír, mint zápor a forróságban söpör végig a tanulótársadalmon: Ez most komoly? Ez zel kezdi? – A diákok korlátfeszítő kínnal hallgatják az előadást. Ázsia népei nehéz tantárgy, megszámlálhatatlan népcsoport, kibogozhatatlan nevek, milliónyi helységnév. Írásbeli vizsgára készüljenek... Rövi desen... – tanár úrnő nem tréfál, vagy ha igen, az egészen más témakör. A diákok az egyenlő bánásmód jegyében vele sem tesznek kivételt; a számonkérést megelőző napon körbejárnak a kérdések: figyi, átküldöd a puskát... ugye... a lapozható változatot... – Örülnek a nem-tanulók , óra után lezúdulnak a lépcsőn, ki az aranyszínű szeptemberbe, ki a kocsmába sörözni, cigizni. Szép a lét... – közös nevező, adott Becsókolom szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László Lassan a negyedik negyedévbe fordul a naptár; ki hitte volna, hogy rövidesen összeér a nagy mű: újabb évet tisztességgel lemorzsolni a kiszabott penzumból. Megadatott, amit tavaly Karácsony óta vártunk: orgonavirágzástól betakarításig reményteljes hetek, és az óhajtott nyár, nyár, nyár. Különös ritmusa a négy évszakos egyedeknek, hogy újból és újból új életet kezdenek; bundában vagy ballonban: akár háromhavonta helyesbíthetnek a kijelölt irányon. A mézespuszedli-evés különös katalizátorként hat a kedélyre. DÉLUTÁN
