Budapest, 2015. (38. évfolyam)
9. szám szeptember
BUDAPEST a városlakók folyóirata Pro Cultura Urbis díj 2007 XXXVIII. évfolyam, 9. szám megjelenik minden hónap 15-én Alapítva: 1945 I–III. évfolyam: 1945-1947 szerkesztô: Némethy Károly, Lestyán Sándor IV–XXVI. évfolyam, 1966-1988 szerkesztô: Mesterházi Lajos, Fekete Gyula, Vargha Balázs, Jávor Ottó, Szabó János Fôszerkesztô: Buza Péter Olvasószerkesztô: Saly Noémi Szerkesztôbizottság: Angelus Róbert, Buza Péter, Csontó Sándor, Deme Péter, Hidvégi Violetta, Kirschner Péter, Mezei Gábor, N. Kósa Judit, Saly Noémi, Sándor P. Tibor (archív fotó), Sebestyén László (fotó), Török András (Simplicissimus Budapestje), Zeke Gyula A BUDAPEST facebook oldalának szerkesztője: Vadász Ágnes A szerkesztés mûhelye a Nagy Budapest Törzsasztal A szerkesztôség levelezési címe: 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. E-mail: szerk@budapestfolyoirat.hu Web: http://www.budapestfolyoirat.hu Kiadja: Press Xpress Felelôs kiadó: Dr. Dávid Ferenc 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. Telefon: 577–6300, fax: 323–0103 Lapigazgató: Fabók Dávid Terjesztés: HÍRVILÁG Press Kft. Telefon és fax: 411-0491 hirvilag.press@hirvilagpress.com A folyóirat megjelenését az NKA támogatja Tördelés: Görög Gábor Nyomdai munka: Pharma Press® Kft. 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. telefon: 577-6300, fax: 323-0103 ISSN: 1785-590x Nyilvántartási szám: 2.2.4/237/2004 A borítón: Becsókolom (2. oldal) A hátsó borítón: A hű feleség és az utcalány (24. oldal) BUDAPEST 2015 szeptember BUDAPEST városlakóinak folyóiratában lehet-e kritikusan írni a 2024-es olimpiai pályázatról? Fanyalogni? Holott sikeres pályázat esetén a főváros hatalmas beruházásokkal gyarapodna, és tizenhét napra a világ figyelmének középpontjába kerülne? Nos: igen. A válasz a költői kérdésekre csakis az igen lehet. Nagyon is kritikusan kell gondolkodni a dologról. Mi több, kételkedni sem árt. Inkább hasznos. Az olimpiát támogatók szerint mindössze 1000 milliárdnyi a magára az eseményre és infrastrukturájára számított kiadás, a többit, mintegy 4000 milliárdnyit egyébként is szükséges kifizetni: ez az „előrehozott” beruházások költsége. A kritikusok ugyanakkor azzal érvelnek, hogy eddig minden ilyen sport-világesemény veszteséggel zárt. (Az egyetlen kivétel Los Angeles.) A veszteség pedig, ami a rendezés 16–30 milliárd dollárnyi költségének és a városnak jutó 2–3 milliárdnyi bevételnek a különbségeként adódik, semmilyen formában nem térül meg. Közvetett hozadékokról is szó esik: az esemény elsőrangú reklám a rendező városnak, a turizmus élénkül, s hogy a sportról is szó essék, az ország éremszerző esélyei mintegy harminc százalékkal megnőnek. Ezek közül az utolsó tétel talán igaz lehet, a középső semmiképpen (sőt, az olimpia környékén a szokásos turizmus erősen visszaesik), az első pedig legalábbis kérdéses. Pekingnek a szmog lett a reklámja, Londonnak a biztonsági problémák, Salt Lake Citynek és Naganónak a korrupció... Itt van aztán az utóhasznosítás kérdésköre. A legtöbb létesítmény – mondják, írják − egyébként is megépülne 2024-re, az olimpiai stadiont pedig 60 ezresről 15 ezresre fogják visszabontani. Az eddigi tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy a rendező városok tele vannak „fehér elefántokkal”, olyan sportépítményekkel, amelyek az után a bizonyos tizenhét nap után üresen állnak, fenntartásuk évről évre rengeteg pénzbe kerül, és a város értékes területeit foglalják el, évtizedekre. A világhálón számtalan kép kering olyan, több tízezres közönség befogadására alkalmas pályakerékpár- vagy éppen strandröplabda-stadionokról és vadvízi evezős pályákról, amelyeket felver a gaz, elfoglalt a természet. Hatalmas közlekedés-fejlesztési beruházásokra kerül sor – búgja egy újabb szirénhang −, amelyek mindenképpen szükségesek volnának, és eleve nem lehetnek veszteségesek. Világos azonban, hogy minden megvalósuló fejlesztés választás kérdése, és minden ilyen döntés ellehetetleníti más, talán fontosabb fejlesztések lehetőségeit. Az ország egy meghatározott vágányra kerülne, és minden más, ebbe nem illő fejlesztés évtizedes késedelmet szenvedne. A repülőtéri gyorsvasút példája (amiről napjainkban újra hallani) jól mutatja, hogy egy ilyen kis országban egy infrastrukturális fejlesztés igenis lehet veszteséges – különben a magántőke már régen megvalósította volna. Egy újabb érv, hogy a fejlesztéspolitika, még ha az olimpiára koncentrál is, generálja azt a gazdasági színvonalat, amelynek segítségével jobbítani lehet a szociálpolitikán. Ugyanakkor világos, hogy Magyarországon több mint 3 millió ember él szegénységben és a társadalmi kirekesztés kockázatával, s van jó néhány olyan terület (például oktatás, egészségügy), ahol nagyon is jól jönne a rendezés ezer milliárdja. Azt pedig illúzió lenne elhinni, hogy fővárosi beruházások közvetve képesek borsodi problémákat kezelni, hogy „lecsorog a munka a nyírségi romákhoz”... Még ha más magyar városok bekapcsolódnának is, az olimpia tovább erősítené az ország egy-központúságát. Mindeközben, s mérlegelve érveket és ellenérveket, a hívek maguk is problémának tekintik az állami korrupciót, igaz, ezt összefogással, és a nagy beruházásokat kísérő megkülönböztetett figyelemmel kezelhetőnek látják. A legfrissebb elemzések viszont azt mutatják, hogy Magyarország már ma a legkorruptabb országok közé került, és egy ilyen hatalmas fejlesztés esetén különösen fenyeget a „megbízó-ügynök probléma” is: a város (megbízó) egy helyi szervező bizottsággal (ügynök) áll kapcsolatban, ennek tagjai pedig építési vállalkozások, tervező cégek, beruházási bankok, politikusok, sportolók, amelyeket és akiket óhatatlanul saját érdekeik vezérelnek. Ezt a játszmát csak az ügynök nyerheti – még akkor is, ha a szervező bizottságban az ellenzéki politikusok is kapnának képviseletet (amiben eddig ki is merültek a követeléseik...) Kísért a politikai béke esélyének illúziója is. Most érkezett a magyar társadalom egy olyan pontra – érvelnek néhányan −, ahol a korábbi, pártpolitikai érvütköztetés helyett valódi párbeszéd alakulhat ki a rendezés kérdése körül, és megvan a lehetőség az összefogásra egy tíz-tizenöt éves, kormányzati ciklusokon átívelő cél érdekében. De hogyan lehet éppen egy ilyen megosztó kérdésben összefogni, amikor semmi másban nincs rá esély? Hogyan lehetséges hosszú távú politizálás olyan erők között, amelyek nem partnerként és esetenként ellenfélként, hanem pusztítandó ellenségként tekintenek egymásra? Magyarország ma nincs olyan állapotban, hogy tisztességgel pályázzon a rendezésre. Ha pedig a politika ezt mégis megteszi, akkor a részletes tervek nyilvánosságra hozatala és nyilvános szakértői viták után a lakosságra kell bízni a döntést, elhiszi-e hogy az olimpia az adott tervek és költségek mellett megvalósítható, hogy a kimutatott előnyökkel jár, hogy elkerüli a szokásos korrupciós és egyéb buktatókat, és hogy az adott beruházási összegeknek nincs társadalmilag hasznosabb felhasználása. Fővárosunk első pillantásra nyertese lehetne egy magyar olimpiának. A veszélyek azonban túl nagyok. A kitűzött célok többségét pedig a monstre sportfesztivál nélkül is el lehet érni, ha mindenki megérti, mit kíván valójában BUDAPEST
