Budapest, 2015. (38. évfolyam)
8. szám augusztus - Horváth Júlia Borbála: Állatkertészet Pesten
BUDAPEST 2015 augusztus 10 BP: Alig akad olyan ember, akit ha megkérdeznek, ne lelkesedéssel mesélne állatkerti emlékeiről. Főigazgatóként nyilván rengeteg szempontot figyelembe kell vennie az üzemeltetéshez. Az Ön részére mi az állatkert? PM: Állatkert, ahol nyolc napnál tovább mutatnak be vadon élő állatokat a nagyközönségnek. Ez van az EU és a hazai jogszabályban. Egyébként pedig tudomány, gazdászat, művészet, élvezet; ami nekem jobban tetszik. Szikár megfogalmazások, és ha külön említené valamelyiket, nem lenne meglepő, de így együtt... Talán szokatlan ennyire racionális alapokra helyezni, de másképp nem megy. Ugyanakkor a legfontosabb mégis az, hogy élvezetes dolgot teremtsünk. Kell valami csali a közönségnek? Nem csali kell, különösen nem azért, hogy utána tudományt verjünk a fejükbe. Kíváncsiságból viszont szívesen jönnek az emberek, mert a felnövekvő generációk meg akarják ismerni a világot, és ez a vágy a legtöbb felnőttben tovább él. Az állatkert sűrítve tartalmazza mindazt, amit a nagyon távol került természetben csak nagy erőfeszítéssel lehetne megszerezni. Az „élvezet” azt is jelenti, hogy a színházhoz, koncerthez vagy a könyvtárhoz hasonlóan értékes élményt nyújtson, miközben szórakoztat is. Nehéz feladat a könnyed és a komoly műfajt vegyíteni, honnan az ötlet? Pesten 1866 óta létezik állatkert, de akkor még egészen más karakterrel működött, mint most. Az igazi fejlődés 1908-ban kezdődött, amikor a Székesfőváros átvette, és négymillió aranykorona költséggel – mai értéken kb. húsz-harminc milliárd forint – négy év alatt átépítették. Kitessékelték az alkalmi mutatványosokat, cirkuszosokat, belőlük lett a kert keleti végében a vurstli. A tudományos koncepciót Lendl Adolf zoológus, az első székesfővárosi igazgató alakította ki. Ő találta ki, hogy milyen legyen a kiállítás, milyen állatokat tartsanak. Tisztviselőkből, mérnökökből létrehoztak egy városházi bizottságot, és munkájuk mellett kivételes elszántsággal és figyelemmel rendbe hozták a kertet. Amikor 1912-ben megnyílt, játszótere, mozgóképszínháza és szimfonikus zenekara is volt. Hogyan szerezték be az állatokat? Akkor még könnyű volt az élet, feladták a megrendelést állatkereskedőknek, akik Afrikából, vagy máshonnan begyűjtötték, amire szükség volt. A gyűjtemény és a mögötte húzódó szolgáltatás minden időben a közönség igényétől függ. Persze mondhatnánk nekik, hogy menjetek ki a budai hegyekbe, vagy a Börzsönybe, de ott nem ugyanazt az élményt kapják. A mostani fő törekvések között látjuk a lehetőséget, hogy az emberek megismerjék, és megszeressék a pusztuló világunkban egyre fogyó vadon élő állatokat, és impulzusokat adjunk, hogyan védjük őket. A trófeagyűjtő korban hogy lehet rávenni az embereket arra, hogy jelképesen szólva: otthagyják a zsákmányt? Segítheti egy-egy drámai film, ami a pusztulásról szól, viszont egészen más eljönni ide, belenézni annak a vadnak a szemébe, amely nélkül szegényebb lenne a világ. Éppen most dolgozik nálunk a National Geographic világhírű fotósa, aki a veszélyeztetett állatfajokat fényképezi. Utazik a természetben, a világ állatkertjeiben, képein az állatok a környezet nélkül jelennek meg, a háttér fehér, vagy fekete. Ahogyan a XIX. századi állatatlaszokban? Pontosan. Mintha herbáriumot lapozgatnák, amibe beleragasztották a növényeket. Érdekes érzés olyan állatot látni, amelyikről tudom, hogy összesen négy példány él belőle a világon. Melyik az? Mielőtt Joel Sartore eljött hozzánk, Cseh országban, Dvur Kralovében fényképezte az északi fehér orrszarvút. Sajnos mind a négy aggastyán már, nincs abban a korban, hogy szaporodhasson. A többit kipusztították az orvvadászok, a szarv értéke súlyban mérve magasabb az aranyénál. Valószínű, hogy néhány év múlva ezek lesznek az utolsó felvételek a fajról. Lombik, klón, mutáció? Az elvi lehetőség megvan, de kihalt állatok feltámasztására nincs példa; bár a mamutén erőteljesen dolgoznak a japán tudósok. De ez még inkább fikció, mint valóság. Állatkertészet Pesten szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László Eredetileg könnyű sétát terveztünk a Budapesti Állatkertben, hol komoly, hol csapongó beszélgetést. Árnyas ligetesben meg-megállni, a háttérben egy-egy madár felröppen, odébb rövidesen kezdődik a rájaetetés... A vihar azonban bemenekített a házba, melegbarna bútorok közé, a terrárium üvege visszaveri a villámlás fényeit, benne száradt faág és apró műanyag kobra. Persányi Miklós főigazgató nem csak a környezetét, a terveit is jó ízléssel tartja rendben.
