Budapest, 2015. (38. évfolyam)
8. szám augusztus - Horváth Júlia Borbála: Állatkertészet Pesten
BUDAPEST 2015 augusztus 11 Végigtekintve a Föld történetén, mindig is pusztultak fajok, és ha eltűnt néhány, idővel keletkeztek újak. Nem ez a világ rendje? Kétségtelen, hogy a múltban is voltak olyan kihalási események, vulkánkitörés, óriásmeteor vagy kisbolygó-becsapódás, miáltal a fajoknak több mint a fele kihalt. Az élet viszont nagyon találékony. A fő kérdés nem is ez, hanem, hogy a Föld, átalakulása révén mennyiben lesz alkalmas emberek számára, és a Homo sapiens képes lesz-e, s ha igen, mekkora veszteséggel alkalmazkodni akár a saját maga által megváltoztatott környezethez. Úgy érti, nekünk kell alázatot tanúsítanunk az állatok, növények irányában ahhoz, hogy mi magunk is fennmaradjunk? Mit tehet ezért egy állatkert? Az együttérzés és tisztelet talán jobb szó. Kétségtelen, hogy globális változási folyamatban vagyunk benne, amelyben egy budapesti állatkert küldetése jóval szerényebb. A mi gyűjteményünk is jelentősen átalakult. Sok állat tartását fel kellett adni, eltűntek a csimpánzok, a medvék, a szarvasok, és tíz éven belül az elefántok is követhették volna őket, egyszerűen azért, mert szociális lényként csordában érzik jól magukat, de nem volt elég helyünk a számukra. A Vidámpark területeivel viszont jelentősen nőttek a lehetőségek, változhatnak a szempontok. A jobb hasznosítás fontos eleme a szezonalitás. Óriási pazarlás egy értékes gyűjteményt egész évben fenntartani, miközben télidőben csak tized annyian látogatják. Páratlan lehetőség a termálenergia bevonása, ugyanis Európa egyik legnagyobb fürdőjének szomszédságában vagyunk, ahol a hőtartalom nagy része száz éve az eget fűti. Ezért arra gondoltunk, hogy létesítünk egy fedett parkot. A Pannon Park kialakítására gondol? Igen, arra a kellemes helyre, amelybe a családok a külső időjárási viszonyoktól függetlenül ellátogathatnak. Hatalmas üvegházat képzeltünk, nagyon fontos a mérete, hogy aki belép, érezze a teret, és fák is elférjenek benne. Lipcsében és Zürichben már létrehoztak ilyet, óriási sikerrel; tavaly pedig Wroclaw-ban, Afrykarium névvel. A minap kaptam le velet az igazgatótól, tudatta, hogy a korábbi hatszázezres látogatottság legalább a háromszorosára növekszik, ami a fedett bemutatónak köszönhető. Mennyiben érinti majd az állatállományt? Behozhatjuk azokat az állatokat, amelyeket keres a közönség. Nagy halakat, cápákat. Visszatérhetnek a csimpánzok és a gibbonok. A műemlék épületekben lehetetlen kialakítani hatalmas akváriumokat, viszont a szubtrópusi dzsungel szélén lesz helyük, az új elefántházzal együtt. Egyfajta Jurassic Park? Lehet annak is csúfolni, de érdekesebb bemutatni, milyen lehetett, vagy lehetne az élet a Városliget térségében. Itt az lesz az egyik mese, hogy ha nem változtak volna az éghajlati viszonyok, milyen környezetben, milyen állatok élhetnének Magyarország területén. A küldetés mellett nyilván üzleti vállalkozás is; de létezik-e verseny az állatkertek között? A mi állatkertünk közintézmény, nem célja az üzleti haszon. Nyilván számítanak az újdonságok, de az igazán jó és normális állatkert-vezetők nem konkurenciaviszonyt, hanem hálózatot képeznek, és közösen próbálnak fellépni a globális problémákkal, elsősorban a biológiai sokféleség csökkenésével szemben. Ha ötszáz állatkert ösz szefog, vagy ezer, reális bármelyik állatfaj fenntartása mindaddig, amíg nem jön egy jobb világ, és a faj visszatérhet természetes élőhelyére. Ilyen volt a kardszarvú antilop visszatelepítése az egyik arab országban. De olyan helyre nem érdemes vinni őket, ahol az emberek még egymást is ölik, nemhogy az állatokat... Utazgatva a világban volt-e olyan élménye, ami szakmailag és érzelmileg szíven ütötte? Állatkertészként sok helyen megfordultam, rezervátumban, és szabad területeken. Például Bombayben elvittek a Sanjay Gandhi Nemzeti Parkba, amit a negyed-magyarországnyi városban, egy víztározó körül húzódó erdős foltba ágyaztak. Kőfallal vették körül, az egyik oldalon szarvasok, párducok, a túloldalon pedig a sűrű emberi massza, kunyhók, bódék, a falra tapasztva, szinte fizikailag érezni a nyomást. A kultúrát nem kilóra mérik, de paradoxonnak tekinthető, hogy a fal egyik oldalán idilli környezetet hoztak létre, a másikon pedig felvetődhet a kérdés: miért nem nekünk? A pásztor méltán mondhatja, miért a zebra legel ott, az én családom meg haljon éhen? Ezek valóban borzalmas dilemmák. Leírja a tapasztalatait, az élményeit? Sajnos nem írom le. Az intézmény menedzselése mellett egyszerűen nincs rá időm. Persze ha valaki azt mondaná, hogy holnap hagyjam abba, és csak írjak és kutassak, avval is boldog lennék. Azzal, hogy korábbi szakmai karrierjét feladva a Budapesti Állatkert főigazgatója lett, megvalósította gyerekkori álmát; teljesítette, szereti, eredményes. Kell ennél több? Ebben a munkában nincs megállás. A legfontosabb, hogy az idelátogató milliónyi ember hogyan értékeli a munkánkat. Azonnal észreveszik, ha valami nincs rendben. Amikor kimegyek a kertbe, rögzítem, fotózom a teendőket, listám van arról, hogy mi éppen a legrosszabb. És melyik a legjobb hely most? Mint együttes létesítmény, a Varázshegy a legkülönlegesebb. Alig lehet hasonlóan nívós természettudományos és interaktív játszóhelyet találni gyereknek és felnőttnek. De a brazil óriás vidrák kifutója is remekül sikerült! És amikor eső után a nagy tavon elúszik az egyik legnagyobb európai pelikáncsapat, s a fejünk felett repkednek a szürke gémek meg a kormoránok, azért az elég jól fest. ●
