Budapest, 2015. (38. évfolyam)
8. szám augusztus
BUDAPEST a városlakók folyóirata Pro Cultura Urbis díj 2007 XXXVIII. évfolyam, 8. szám megjelenik minden hónap 15-én Alapítva: 1945 I–III. évfolyam: 1945-1947 szerkesztô: Némethy Károly, Lestyán Sándor IV-XXVI. évfolyam, 1966-1988 szerkesztô: Mesterházi Lajos, Fekete Gyula, Vargha Balázs, Jávor Ottó, Szabó János Fôszerkesztô: Buza Péter E szám szerkesztője: Csontó Sándor Olvasószerkesztô: Saly Noémi Szerkesztôbizottság: Angelus Róbert, Buza Péter, Csontó Sándor, Deme Péter, Hidvégi Violetta, Kirschner Péter, Mezei Gábor, N. Kósa Judit, Saly Noémi, Sándor P. Tibor (archív fotó), Sebestyén László (fotó), Török András (Simplicissimus Budapestje), Zeke Gyula A BUDAPEST facebook oldalának szerkesztője: Vadász Ágnes A szerkesztés mûhelye a Nagy Budapest Törzsasztal A szerkesztôség levelezési címe: 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. E-mail: szerk@budapestfolyoirat.hu Web: http://www.budapestfolyoirat.hu Kiadja: Press Xpress Felelôs kiadó: Dr. Dávid Ferenc 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. Telefon: 577–6300, fax: 323–0103 Lapigazgató: Fabók Dávid Terjesztés: HÍRVILÁG Press Kft. Telefon és fax: 411-0491 hirvilag.press@hirvilagpress.com A folyóirat megjelenését az NKA támogatja Tördelés: Görög Gábor Nyomdai munka: Pharma Press Kft. 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. telefon: 577-6300, fax: 323-0103 ISSN: 1785-590x Nyilvántartási szám: 2.2.4/237/2004 A borítón: Mindenki külföldi (6. oldal) A hátsó borítón: Áruház a kulisszák mögött Apollo plakát (8. oldal) BUDAPEST 2015 augusztus BUDAPEST, Budapest, te csodás... Örök játék megpróbálni olyannak látni a kedvest, mint az első alkalommal, a kíváncsi idegen szemével, amikor féltő kéz még nem óv, nem simít. A környezetet is lehetséges ekképpen szemlélni; utcákat, kereszteződéseket ismeretlenként, a sarki nagy fát, a boltost, a villamost, egy filmrészlet kockáit anélkül, hogy rögtön tudnánk, melyik kerületben forgatták, s a város így megmutatja, hogy az idelátogatók milyennek látják. Nemrégiben a világhálón jelent meg a reprezentatív felmérési adat (Budapest Essential Urban Festival), miszerint a magyar lakosság egyharmada sohasem járt Budapesten, s nagyjából ugyanannyian is csak néhány alkalommal. Ezzel együtt a magyarok döntő többsége szereti Budapestet és nagyon büszke rá, Európa legjobb fővárosának tartja. Kritika is akadt a beszámolóban: a fiatalok hiányolják a felhőkarcolókat, az idősebbek viszont viszolyognak tőlük, kevés a zöld, és sok a tennivaló az élvonalba kerüléshez. Ha manapság végigsétál valaki a Nagykörúton, különös élményben részesül. Ismeretlenismerős helyek, régi- új benyomások. A friss szeműek Amszterdamot, Párizst, Londont vélik felfedezni a belvárosi területeken, a bejáratott padokról messzi tájak arcai néznek vissza. A pályaudvarok kijáratánál lebzselő csoportok, mondatok ismeretlen nyelveken, a sokat hiányolt világvárosi hangulat. Csak éppen senki sem mosolyog. Passzív várakozás és masszív kérdések itt is, ott is. Hol a határ? Kérdezi a migráns, és azonnal továbbutazna. Hol alszunk éjszaka? Kérdezi a menekült, és tanul a helyi hajléktalanoktól, akik már évek óta nyomják. Hol a hivatal? Kérdezi a bevándorló, az üldözött, a határátlépő, aki frissen tanult jogaival élne. A modern kori peregrinusok nagy része több ezer éves kultúrából érkezett, és pontosan tudja, hogy egy országhatár átlépése előtt nem kellene összetépni az útlevelet, hogy nem szabad elvenni a másét, hogy nem illik a parki virágágyásban könnyítenie magán. Lázadnia viszont muszáj. Hol a határ? Kérdezi a városlakó, amikor megszokott járatain a vándorlókba ütközik. Mit fognak ezek itt csinálni? Kérdezi a helyi állampolgár, akiből pillanat alatt munkanélküli válhat. Miből? Kérdezi a fedél nélküli, és méltatlankodik, hogy a migránsok tízszer any nyira fontosak az államnak, mint ő, alanyi jogon és forintban mérve. Hogyan? Kérdezi az européer bennszülött, aki szívből és naponta kijár valamelyik pályaudvarhoz, ételt és jó szót osztani a jövevényeknek. A városlakók vegyes érzelmekkel fogadják a jelenséget. Szópárbajra hívják egymást, szenvedélyesen érvelnek ellene vagy mellette, és jó szokás szerint találgatják, a háttérben miféle árnyalakok tartják készenlétben a puskaport. De hol a határ, amikor majd kiteszik a táblát: megtelt! És aki korábban eszmélt, az miért jöhetett, s aki nehezen szakadt el otthonról, azt most már ugyanazért büntetni fogják. Kitántorgott Európába. Magyarázza majd a szír szőr az unokáinak, amikor családi képeken nézegetik a drúz, cserkesz, pandzsábi és magyar vérű rokonokat, akik időben éltek a lehetőséggel, s akiket idővel megvetnek a többiek, amiért nem tartottak ki – odahaza. Az említett kutatás figyelemre méltó megállapítása volt, hogy a hazai, harminc évnél fiatalabb korosztály tagjainak többsége a lehetőségek városának tartja Budapestet. Mondhatnánk: éppen, ahogy az ideérkezők is. Azok a fiatalok az érzelmi kötődés és a gazdasági sansz miatt sohasem vándorolnának ki, nyilván annak tudatában, hogy azt bármikor megtehetik vagy visszatérhetnek. És a többiek? Budapest pillanatnyilag egyfajta kapu, örök átjáró, mindenkori őrszemekkel, akik ilyenolyan módszerekkel próbálják kezelni, amit előidéztek. Nyitott határok, kultúrák keveredése és bizalom az eszmében, hogy az ember eredendően jó, és helyesen cselekszik. A szabadság, hajnali ébredés. Lassan pirkad, új nap indul, tele reménnyel és nyugtalansággal; az utcákról éjszaka eltakarították az élet nyomait. Tartós együttélésre készülhetünk, s ha az út széléről reggelre eltűnik is az ételmaradék, a szemét, az eldobált pokróc, többé nem lesz ugyanaz a Nagykörút, a padok, a pályaudvarok környéke, hiába próbál mosolyogni bárki. Menekült, bevándorló és lakosság részére az esélyek városának most ugyanaz a neve: BUDAPEST
