Budapest, 2015. (38. évfolyam)
7. szám július - Rokob Tibor: A NAGY HÁBORÚ - A barakk-kórházból nyomortelep
BUDAPEST 2015 július 26 15-20 percet kellett gyalogolni. Az újabb telepen is csak egyetlen mosókonyha jutott a családoknak, így a mosáshoz hetekkel korábban be kellett jelentkezni. Mindenki másnak maradt a teknő. 1927-ben a Fővárosi Mérnöki Hivatal minden otthon elé egy maximum másfél méteres előkert építését engedélyezte. Ezáltal a viskósorok közötti térköz mindössze kétméteresre szűkült. Negyvenméteres sikátorok alakultak így ki, s bár középen kéttéglányi járdákat építettek, az út melletti téglavályús csatornában folyó szennyvíztől bűzlött a környék. Egy-egy WC és zuhanyzó a barakkok mindkét végén ki volt alakítva. Az öregtelepen sok helyütt három WC jutott az ott élő 20 család csaknem 80 tagjára. Nem csoda, hogy a telepet a főváros járványfészkeként emlegették. Sokan építettek vályogból, bádogból, vagy fahulladékból konyhát az előkertjükbe. Ám ezzel a helyiség egyetlen ablakát áldozták fel. Így még kevesebb fény jutott a sötét, nyirkos és szellőzetlen szobákba. A falak szinte állandóan nedvesek voltak, „izzadtak” a párától. Ha az itt élőknek volt is pénzük, az állandó penészedés miatt szinte alig vettek bútort. Szigetelés hiányában a barakkok lakói folyamatosan küzdöttek a szivárgó talajvízzel. Csaknem minden család szenvedett a hidegtől. A forró kályha tüze mellett is deres pára csapódott le a fagyos falakon. A Mária Valériára érkező nincstelenek gyakran mindenüket elvesztve érkeztek. Lakásukat szanálták vagy a háború alatt semmisült meg. Legnagyobb részük a magas lakbér miatt került utcára. Sokan már itt látták meg a napvilágot. Mezítlábas kisgyerekekből sosem volt hiány. Az előkertekben vagy a házak között kifeszített, mosott ruhákkal teli szárítókötelek között állandó volt a nyüzsgés. Az embertelen, gettószerű körülmények ellenére 1926 után havi hat pengőt itt is fizetni kellett a lakhatásért. A telep lakosait két csoportra lehetett osztani. Az egyik dolgozott, a másik nem. Az emberek harminc százaléka jutott gyári munkához, s éjjel pihente ki magát. A többiek ekkor keltek ki az ágyból, s kezdődött el számukra az igazi élet. Két külön világ volt ez. Az embertelen körülmények között élők egyre nehezebben tudták megtartani állásukat. Sokukból semmittevő, munkakerülő csavargó, rosszabb esetben bűnöző lett. A lecsúszott katonatiszttől a cári emigránson, a prostituálton, az állástalan diplomáson át a székely menekültig sokféle ember élt a barakkokban. A 30-as, 40-es években a nyomor és az ezzel járó keserűség egyre nőtt. A fiatalok – akár szülőhelyük elhagyása árán is – emberibb körülményekre vágytak. A gyerekek mondvacsinált okok miatt nem jártak iskolába. Már tizennégy évesen cigarettáztak, egész nap a felnőttekkel kártyáztak. Mások virágot, gyufát árultak, koldultak, vagy élelmet keresve turkáltak a környék csarnokainak kukáiban. Sokan kerültek állami gondozásba. A Vöröskereszt napközi otthonának óvónői nappal fürdették, cukros tésztával etették a csöppségeket, ám az este már minden gyereket az otthoni mocsokban talált. A lányok már tizenkét évesen tíz órán át dolgoztak a csipkegyárban. Gyakran már gyerekfejjel anyák lettek. Másokat fiatalon prostitúcióra kényszerített a nélkülözés. Az első időben 1033 egyszobás, komfort nélküli lakásban nyolcezer ember talált otthonra. Az 1930-as évektől a telep folyamatosan bővült, a lakások száma 1940-ben már 1776 volt. Ekkor csaknem húszezer ember élt a Mária Valérián. Az itt élők visszaemlékezéseiben a Hosszú utcának hívott Üllői út mellett beszédes nevet kapott az egykori Pokol kocsma, Kutya telep, valamint az emberek által csak Koplaló térként említett hajdani Mária Terézia tér. Alkoholhoz viszont mindig hozzá lehetett jutni. Illegális pálinkafőzdék sora működött a telepen. De jól éltek a rendőrökkel összejátszó kocsmárosok is. Italért cserébe ékszert, cipőt, kabátot, s minden gyanús eredetű holmit elfogadtak. Sokan menekültek az ivásba, hogy addig se lássák barlangszerű otthonuk vaságyait. Egy idő után szégyen volt a telepen lakni. Ha esetleg lopás történt a közeli gyárban, azonnal a Valérián élőket keverték gyanúba. A húszas évektől a pesti néphumor Nixbrót (nincskenyér) névvel látta el a hajdani barakk-kórház düledező kunyhóinak zárt világát, bár a távoli főváros lakói alig-alig ismerték a nincstelenség és éhezés e koncentrációs táborhoz hasonlatos lágerének életét. Korabeli rendőri jelentések számoltak be a lopás egyszerű, ám ötletes módszeréről: a férfiak a sínek mellett várták a vonatokat, hogy aztán egy hosszú rúdra erősített kampót szúrjanak az utasok csomagjaiba, így rántva le azokat a csomagtartóról. Mire a vészfék megállította volna a vonatot, a tolvajok már árkon-bokron túl jártak a zsákmánnyal. Előfordult azonban olyan is, hogy a nyomortelep koldusai váltak áldozattá. Téli időszakban sok család úgy védekezett a fagy ellen, hogy a Gyáli úti vasúti átjáró sínei között gyűjtötte a vonatokról lehullott szenet. 1932-ben egy huszonéves édesanya annyira elmerült a talpfák közötti keresgélésben, hogy a kanyarban álló tehervonat takarása miatt nem vette észre a hajnali bécsi gyorsvonatot, amely azonnal halálra gázolta. A nyomortelep életében borzalmas volt a tél, ám a fővárosi havazás és azzal járó hómunkás-felvétel hatalmas lehetőséget is jelentett az embereknek. Már órákkal a jelentkezési idő előtt hosszú sorok álltak a felvevőhelynél. A telepiek csajkáikkal jártak be a város távoli ínségkonyháira. Ahogy akkoriban mondták: „sipőczöztek”. (Sipőcz Jenő első polgármestersége alatt nyitották meg újra a főváros korábban megszüntetett népkonyháit, ahol szegénységi bizonyítvány, lakásbizonylat, és politikai megbízhatóság ellenében a nyomorgók családonként egy-egy ingyen ebédet kaphattak.) De volt ételosztás a Mária Valérián is. A rászorulók rendszerint a „lavór” épületénél sorakoztak. Gyakran szigorú rendőri felügyeletre volt szükség, hogy a gyakori kesernyés lecsó vagy lóhúsból készült székelygulyás miatt verekedés ne törjön ki a sorban. Többnyire novemberben kezdődött a kérvényírások időszaka. Az emberek általában a főméltóságú kormányzónéhez, bárónőkhöz, plébániákhoz, gyárosokhoz, és az 1931-ben életre hívott katolikus Karitaszhoz címezték kérelmeiket. A beadványok nem is maradtak válasz nélkül. Főleg tüzelő, alapvető élelmiszer, cukor, liszt, bab, krumpli érkezett, de használt cipó, ruhanemű is jött bőven. A visszaemlékezések szerint isten nevében agitáló házi apostolok, lánglelkű misszionáriusok hemzsegtek a plakátokkal teli
