Budapest, 2015. (38. évfolyam)
7. szám július - Rokob Tibor: A NAGY HÁBORÚ - A barakk-kórházból nyomortelep
BUDAPEST 2015 július 27 telepen. Bár a Karitasz valóban szervezett jótékonysági akciókat, ínségkonyhákat és gyűjtött adományokat, a „kegyelmet” gyakran a politikai hovatartozás alapján mérte. Már létrejötte is az egyre öntudatosabb munkások akcióinak lefegyverzését szolgálta. A kommunizmus megfékezését a katolikus egyház is a zászlajára tűzte. A szeretet jegyében próbálták meg az egyre erősebben mozgolódó munkások akcióit lefegyverezni, a budapesti nyomornegyedek lakóit elkábítani. Az adománygyűjtés kellős közepén a főváros segítségével a Karitász néhány év leforgása alatt több tucat templomot is épített munkás-, vagy éppen nyomornegyedek szélén. Amikor a főváros még ínségmunkát sem tudott adni a város munka nélkül tengődőinek. Budapest törvényhatósága 10 év alatt 12 millió pengőt adott a kültelki templomok felépítéséhez. Az akció nem kerülte el a Mária Valéria telepet sem, ahol már 1924-ben megindult az önálló plébániai élet. Először Farda Adolf plébános lakása, majd a telep IV. tartalék kórházának később megszerzett barakkja adott állandó otthont az istentiszteletekhez. A kápolnává alakított piciny kis helyiségben 1925-ben tartották az első szentmisét. Ebből nőtte ki magát az Ecseri és az Üllői út sarkán Serédi Jusztinián hercegprímás által 1930-ban felszentelt Szent Kereszt Plébánia. A református hívők részére csupán öt évvel később, 1935-ben adták át az Üllői úton álló Nagyvárad téri Református templomot. A Valérián élők az évek során egyre jobban elszigetelődtek, egyre mélyebb nyomorba zuhantak. Olyan távolságra kerültek attól a világtól, ahonnan egyszer ide vettette őket a sors, hogy a visszatérésre esélyük sem volt. Bár mindenki a holnapot, sorsa jobbra fordulását várta, nem kérdés, hogy egyetlen út létezett: az egész város egyre komolyabb szégyenének számító telep teljes felszámolása. Erre azonban még hosszú évekig várni kellett. Horthy Magyarországa elégnek találta, ha adományokkal látja el nyomorgóit, a városi arisztokrácia még a lapokban sem szívesen találkozott a telepiekkel. A háború sem kímélte őket. Németek fészkelték magukat a barakkjaik közé. A háború végén pedig minden pénzt a romos város helyreállításra költöttek, s a nincstelenek élete 1945 után is háttérbe szorult. A Rákosi rendszer már a város szégyeneként említette a Mária Valériát, de felszámolására semmilyen döntést nem hozott. Ám a telepiek sem voltak egységesek. Míg egy részük 46-ban az embertelen körülmények miatt már a Parlament elé vonult, addig mások a telep jelentős részét elpusztító tűz után, amikor a szemük láttára égtek le a házaik, inkább a zsúfoltan élő szomszédoknál vagy a közeli fűtetlen istállókban bújtak meg, csak el ne kelljen hagyniuk a telepet. A 47-es tűzvész után még tíz évnek kellett eltelnie, hogy az akkori 49 barakk 600 lakását végre bontani kezdjék. Egyrészt a fővárosba érkezők létszámának hirtelen megugrása sarkallta új lakások építésére a várost, másrészt a korai Kádár-rendszer számára már elfogadhatatlanná vált a telep évtizedek óta ismert nyomora. A készülő új épületkomplexumot eleinte még Üllői úti lakótelepnek nevezték. A Habsburg hercegnő nevét anakronisztikusnak, és időszerűtlennek ítélve a kerületi tanács pályázatot írt ki a telep nevének megváltoztatására. Álláspontjuk szerint a Mária Valéria név összeforrt a tömegnyomor fogalmával. A József Attila lakótelep építésének első szakaszában, 1957–67 között 1701, míg a másodikban 1979–81 között még 989 viszonylag kis alapterületű lakás készült el. A megközelítőleg nyolcezer otthonból álló lakótelep csaknem 25 ezer embernek tudott biztos hajlékot nyújtani. A házak körüli sok-sok zöld területtel megtervezett lakótelep az épületek közötti nagy, tágas terekkel, parkolókkal, játszóterekkel, bölcsődékkel, iskolákkal, könyvtárral, művelődési házzal, és mozival ellátva a nyolcvanas években elsősorban fiatal házasoknak kínált lakhatási lehetőséget. A hajdani legendás barakkok valamennyi kalyibáját már 1959-ben a földdel tették egyenlővé. Az akkor vadonatúj telep házai teljesen elfedték a múltat. Talán ez is volt a céljuk. Kevés dolog emlékeztet a nyomor évtizedeire. A lakótelep térképén csupán egyetlen olyan apró kis teret találni, ami még Mária Valéria főhercegnő nevét viseli. A múltnak maradandó emléket állított Keleti Márton 1963-ban itt forgatott Hattyúdala, amely már az építkezés alatt készült. A filmben Sztankay István, Bodrogi Gyula és Páger Antal , a vén Tamburás örökítette az utókorra a Mária Valéria telep végóráinak hangulatát „A Villa Negra nem apácazárda” című híres betétdallal. ●
