Budapest, 2015. (38. évfolyam)
7. szám július - Rokob Tibor: A NAGY HÁBORÚ - A barakk-kórházból nyomortelep
BUDAPEST 2015 július 25 mete, s innen – a Bivalyrét levágandó állatainak szállítására létrehozott vasútvonalon – jutott el a városon túl fekvő Cséry-telepre. A terület csak 1914 után kezdett lakhatásra alkalmassá válni. Miután az első világháború harctereiről már az első évben hatalmas létszámban érkeztek haza a sérült katonák, és a közkórházakban már a folyosók is tele voltak sebesültekkel, Budapest katonai parancsnoksága engedélyt kért a Székesfővárostól, hogy egy ideiglenes barakk-kórházat létesítsen. A hely kiválasztásában a közel fekvő honvédségi kórház, valamint a katonai gyakorló lőtér is szerepet játszott. Az építkezés 1914 őszén kezdődött meg. Az Üllői úti katonai kórháztáborban két év alatt 120 sebtében összeácsolt, kőpillérekre épített barakkot húztak fel. Az első fakunyhók az Üllői út jobb oldalán, az Ecseri út torkolata és a Villanytelep meg a kispesti remíz között álltak. A telep hossza másfél kilométer, szélessége öt-hatszáz méter volt. Az apró épületek közötti utat sárga sóderrel szórták fel. A későbbi nyomortelep épületeit kezdetekben még gondozott kiskertek, virágok díszítették. 1916-ban a lapok lelkesen számoltak be az épületegyüttes ünnepélyes megnyitásáról, amelyen számtalan közéleti személyiség megjelent. A kórházat Ferenc József legkisebb lányáról, Mária Valéria főhercegnőről nevezték el, aki rendszeresen jótékonysági akciókat szervezett a sebesültek segítésére. Az épülő barakkok elesettjei közt járva 1915-ben ő hozta létre a szükségkórházat. A legendás kórház épületei ezután még két alkalommal gyarapodtak. 1916-ban tíz téglaház épült az Ecseri út felől, majd 1918-ban ugyancsak az észak-nyugati oldalon adták át a IV-es tartalék kórház utolsó hat barakkját. A húszas évek elején a rendőrképzés átalakulásakor a Mosonyi utcából egy háromszáz fős rendőr tanosztály települt ezekbe az épületekbe. A még 1917-ben körbekerített telepet és a benne élők életét ezt követően gyökeresen megváltoztatta a világháború lezárása, és az ezt követő forradalmak, politikai csatározások kora. Visszaemlékezések szerint erdélyi menekültek 1920-ban megalakították a fasiszta jellegű MOVE telepi körét, ahová a férfiakat önkéntes belépési nyilatkozattal próbálták belépésre bírni. Állítólag a kiszemelt „katonaanyag” megtekintésekor maga Prónay Pál is járt a Valérián. A háború végével, a Monarchia felbomlásával a fabarakkokat hadifogolykórházzá alakították, a kőépületekben katonai elosztó kórházat működtettek. Ezt az őszirózsás forradalom után fokozatosan felszámolták. A barakkokból egyterű, félkomfortos lakásokat alakítottak ki. Létrejött a Mária Valéria szükséglakótelep, amely 1942-ig folyamatos bővült. A lakók többsége a frontról hazatért fővárosi katona volt, de sok volt a megszállt területekről elmenekült hivatalnok is. A későbbi bádogváros első éve még ápolt, szolid víkendtelep képét nyújtotta. 1919 tavaszán munkáscsaládok kaptak lakást a telepen. A kerületi direktórium a telep 14 fabarakkjába már szegény, nyomorgó családokat költöztetett, ám a Tanácsköztársaság után menniük kellett. Helyükre azonban napokon belül újak érkeztek. 1920-ban a telep földrajzilag és a házak minősége szerint is három élesen elkülöníthető részre tagolódott. A délkeleti oldal 54 fabarakkját a főváros téglaépületekké alakította, ezekből a házakból jött létre a kispesti Határ úthoz tartozó, városi kislakásos telep. Ennek a résznek az épületei maradtak fenn legtovább. Még az új lakótelep felépítésének első ütemét is megérték. A második rész a kizárólag fabarakkokból álló, legszegényebb, öregtelepnek is mondott régi Valéria volt. Itt éltek a legnagyobb nyomorban az emberek. Az alapozás és padlás nélküli, kátránypapírral fedett épületek padlózata többnyire döngölt föld volt. Az alul staflira, vagyis párnafára erősített falak lécekből álltak, amelyek között szalma biztosította a hőszigetelést. Ez a felület kapott aztán vakolatot. A sötét, dohos kunyhókban gyakori vendég volt az egér és a patkány. Nem beszélve arról, hogy az időjárás nem kímélte az ingatag kalyibák gyorsan korhadó, gyakran pótlásra szoruló házfalait. Az északnyugati IV-es tartalék kórház 16 épülete, az úgynevezett rendőrtelep alkotta az együttes harmadik részét. Kétségkívül ez volt a legjobb állapotban. Miután a kórház épületeit téglalakásokká alakították, klubház, sőt mozi is nyílt a telepi közösség számára. Az itt élők, humorérzéküket nem feledve, stílusosan csak „lavór”-nak hívták a telep egyetlen filmszínházát. A szabadtéri nézőtér ugyanis annyira lejtett, hogy esőzések után az első sorokban ülők gyakorlatilag belelógathatták a lábukat az összegyűlt esővízbe. A Mária Valéria barakképítményei csak azután váltak igazi nyomortanyává, amikor a kórház elvesztette eredeti funkcióját, és helyiségeit szükséglakásokká alakították. A háborút követően Budapesten drámai volt a lakáshiány. A munkások terhei egyre nőttek. Egyre kevesebb volt a munkalehetőség, s így a szüntelenül emelkedő lakbért kevesen tudták megfizetni. A húszas évek elejétől kezdve ezrével kerültek utcára az emberek. Rontott a helyzeten a pénz egyre gyorsuló inflációja is. A fővárosi újságok is a nyomor városaként írtak Budapestről, ahol csaknem negyed millióan koldultak. Budapesten szaporodtak a nincstelenek telepei (Zita telep, Auguszta telep, Jeruzsálem telep, Tripolisz, ferencvárosi Kiserdő). 1924-től a főváros a Mária Valéria telepet is szükséglakótelepnek nyilvánította. Eleinte a város minden részéről özönlenek ide az emberek. Ekkor a főváros a menekültek zömét a Wekerle telepre költöztette. Helyükre kilakoltatott, nagycsaládos munkások kerültek. A hajdani kórház minden barakkjából 22 lakást alakítottak ki. A hattagú vagy annál kisebb családok csupán egy konyha helyiséget, míg nyolc fő fölötti telepiek nagyobb alapterületű szobákat kaptak. Víz azonban csak az otthonok felébe jutott. Gyakorta volt konfliktus forrása a szomszédból kért víz. Az alig csorgó kúthoz
