Budapest, 2015. (38. évfolyam)
7. szám július - Elek Lenke: Te+én
BUDAPEST 2015 július 3 volt) is itt élt, a második emeleten. „Sztá rok voltunk, ha úgy tetszik, de üres zsebbel, kevés pénzzel, OTP-kölcsönre vettük a lakást és még sokáig törlesztettük a hitelt. De nagyon szerettünk ebben a házban lakni – árulja el a legendás dobos, egy 2015-ös sajtótájékoztatón, amely éppen az örökifjú Omega Beatmiséjét harangozza be. – Itt született Ádám fiam, no meg jó néhány dal, a szuterénben az Omegából való kiválás után később már az LGT-tagok gyakoroltak. Hogy ne hallatsszon fel a dübörgő zene, papír tojástartókat vásároltunk, és több rétegben kitapétáztuk velük a falat, ami elég jól hangszigetelt.” Amikor annak idején felmentem hozzájuk egy-egy interjúra mint, az Ifjúsági Magazin akkori beatrovatának szerkesztője, a lakásban „ott állt a zongorán egy régi-régi-régi-régi lámpa” – igen, az a bizonyos petróleumlámpa, amelyről talán mindenki hallott Magyarországon. A házban hajdan – és ma is – számos híresség, színész lakott, a közlekedés, az infrastruktúra az akkori szinthez képest kielégítőnek bizonyult. Príma hely A Te + én – amelynek a neve is rendhagyó volt, hiszen Fény, Mosoly, Muskátli, Kedves néven hívták akkoriban a presszókat – már csak hab volt a tortán. Príma hely – mondaná rá Cseh Tamás – Az egyik elhagyott sarokban talán ott ücsörgött Szeberédi, aki elmondhatta magáról, hogy az új gazdasági mechanizmus kulcsembere volt... De lehet, hogy Szeberédit zavarta volna a műbőr, pirosas árnyalatú bútorzat, a tágas, mégis hangulatosan osztott belső meg a modern lámpák. A vendégek többsége meg tudta fizetni a kor kedvenc töményeit, a főleg lányoknak szóló triple sec-et, az elegánsabb gin fizzt, az ehelyütt kicsit snassznak számító Hubertus-Kőbányai kombót, az akkori, szocialista recept szerint gyártott Unicumot (az sem volt rossz állítólag), a magyar konyakot, a hazai whiskyt, a többnyire édeskés borokat. Nem beszélve persze a kávéról, amely akkor is erős volt, ha nem adtunk kemény blokkot, azaz nem tettünk a papírcetli alá pénzt. Szódavíz, málnaszörp mindig akadt, de a sárga színű Utas üdítőre, Márkára is emlékszem. A berendezés sok tekintetben különbözött a klasszikus ötvenes évekbeli „vendéglátó egységektől”, itt már nem kicsi, kerek asztalok, alumínium hamutartók és vastag Durit kávés poharak várták a vendéget. Jótékonyan takaró boxok A modern design, az ifjú közönség, a kellemes zene, a jótékonyan takaró boxok szinte ünnepivé tették az alkalmat, ha valaki ide belépett. Akkor a fiataloknak eszükbe se jutott órákig üldögélni, trécselni egy aromásított, műtejszínezett hosszú poharas latte mellett, mint a mai amerikai típusú kávézókban. A gimnazisták többnyire csak a klasszikus cukrászdákban voltak szívesen látott vendégek, a diákokat még számos tanintézményben igen szigorúan fogták, este 10 után nem illett mászkálni, főleg hétköznap, pedig már a beatkorszakot írjuk. (Mindez már az egyetemistákra nem vonatkozott.) Nem léteztek éjszakai buszok és a házmesternek kapupénzt kellett fizetni este tíz után! „Ez az a ház, ahol semmi se változik” – énekelte Koncz Zsuzsa egyik slágerében, igaz, a szövegíró Bródy János ezt nem el sősorban egy épületre értette. A „mi” házunk azért elég gyakran változott. Emlékszem egy virágüzletre, a klasszikus neonnal (hol lehet az ma már? gyűjtők tucatjai őrzik drága kincsként a hajdani, akkor észre sem vett neonfeliratokat...) Az egyik legelegánsabb virágáruda volt a fővárosban, divatosan kötött csokrokkal a kirakatban. Csakhogy közben erősödött a konkurencia, egy-egy szép csokréta milliók számára luxus lett, emelkedtek a bérleti díjak is. A közeli irodák és a pár percre lévő Külügyminisztérium dolgozóira eleinte lehetett számlás vevőként számítani, de aztán ők is elmaradoztak. A presszó még sokáig presszó maradt, csak elvesztette különleges báját. Lett itt aztán amerikaias hamburgerező meg western büfé, amely még mindig számtalan helyen hirdeti magát, holott nyoma sincs már, csak a neten kering mindörökké. Később ötcsillagos éttermet álmodott ide az egyik hazai vendéglátós nagyvállalkozó. De errefelé nem sokan járhattak, akik értékelni és megfizetni is tudták a szűzérme-, liba- és kacsakölteményeket. Irodabútor minden mennyiségben 2010-ben egy internetes bejegyzés szerint már árusítottak a ház aljában irodabútorokat, és ma is ez a jellemző, jóllehet, ez a sarok ezzel a kilátással tényleg vendéglátásra termett. Pár éve nyílt a jókora design irodabútor áruház. Hatalmas, világos tér, benne látszólagos hanyagsággal elszórva, formás, kicsit retró, néhol a ház születésének évére hajazó székekkel, asztalokkal. Startup vállalkozások fiatalos hangulatát hozza a miliő, célratörő, nem beszél mellé, színes, modern. A terasz beépítve, a hatalmas ablakok látni engedik a napfényben fürdő Parlament épületét. A fiatal alkalmazottak hallottak valami étteremről, presszóról már nem, az ő idejükben ezek egyike se üzemelt. A hajdani virágbolt négyzetméterei kiadók, akárcsak a környéken oly sok üzlethelyiség, beleértve a nagy gyógyszertárat meg gyógyászati segédeszköz boltot. Néhány kisebb vállalkozás még tartja magát, a hetvenes éveket idézi a Zizi, középkorúaknak is illő méretű, szolid ruhadarabokkal. Egy igazi, régi „maszek” butik ez, annak megfelelő névvel, mintha itt maradt volna emlékül, majd fél évszázad távlatából. Csoda, hogy még bírják a tulajdonosok erővel, szusszal, hűséges vevővel, lelkesedéssel. Kocsmák jócskán sorjáznak a környéken, akad a közelben retró önkiszolgáló étkezde, szendvicsező-kávézó, szigorúan zárt magánklub is. De presszó, ahová beülnénk, te meg én, olyan nem... ●
