Budapest, 2015. (38. évfolyam)
6. szám június - Horváth Júlia Borbála: ESTE - Szerenád
BUDAPEST 2015 június 21 – titkos ábránd egyfelől: ráér az... – más felől, mindenesetre megvizsgálják az ünnepi lehetőségeket. Mi lenne, ha... – ennyi szó elegendő, azután a büfé felé indulnak, hogy megismerkedésük másfél hó-fordulóját illendően ünnepeljék. A téren szellősen rajzanak a népek, a közönség tetszésnyilvánítását követően az angol-német-orosz tengely erősödni látszik, amint a zenész köré gyűlnek. Vigyázz, dől a fa... – egész héten szorgos ácsok dolgoztak a templomoldalban, lassan szedelődzködnek, néhány kifújt szemű turista lerogy a glédába állított gerendákra, onnan hallgatja az előadást. Dehogy vagyok turista... – az egerészölyv tulajdonosa kikéri magának, nemzetiszínű zászlóba burkolózva kínálja madarát, fotója ezerötszáz huf, gyerekeknek ingyen rikoltozás este kilencig. Hijü-ü, hij jé...– a madár hideg pillantásokat lövell körbe, miheztartás végett kiterpeszti szárnyait: kijjé, hijjé... – a tollruha alatt vézna lábakon topog. Ezt bizony már nehéz lesz visszavadítani... – az ebben a témában is jártasak félhangos megjegyzéseket tesznek, a közönség gyöngébb tagjai indulnának már, összehúzzák mellükön a kihűlt ballont. Mások felbátorodnak, futtában rendelnének: csárdást húzz, mulatóst ... – a zeneművész viszont kitart elképzelései mellett, továbbra is a melodikus rockot részesíti előnyben, és újból a húrok közé csap. A hangra megremegnek a templomablakok, ha valamire, erre idesereglik, kinek idefelé vezet az útja. Hajjaj... Most kitar tani... – a szólista nem számolgat, teszi a dolgát, mint aki épp csak mellékesen jött ki a jó levegőre gyakorolni. Alig néz föl, az alkotás magányába senkit sem engedhet be, a morzsákat szedegesse, akinek van türelme hozzá. Monumentális hangzás... – áradozik a brit. Erős repertoár... – bólo gat a német, a spanyolok vezetője viszont kertelés nélkül fölkérné a csehek esernyőhordozóját. Néhányan a zsebben kotorásznak, az egyeurósok pengve koppannak az aszfalton. Tedd kijjebb a táskát... – két akkord között a gitáros futó biccentéssel utasítja az intézőt – húszas évei elején járó rajongóhölgy. A Vörösmarty téren ismerkedtek meg, két hamburger és négy nagy kóla után kötötték össze életüket, és már az elején tisztázták, hogy az utcazenész nem hangszeres koldus, és nem is hajléktalan, mindössze nincs fedél a munkahelye fölött. Ami persze nem volt mindig így. Frizurásan, töltőtollal kezdte: átmenetileg kellett a tisztes állás, de a végén inkább mentem volna olajfúrónak az Északi-sarkra, mint hogy hivatalnok maradjak... – fontos a pontos: tessék, itt van az áhított profiz mus, lássuk, ma miből élünk... Siker... Pénz... Csillogás... és gyakorlás... – helyesbít azonnal a művész, irigyelt misztikum a street musician életmód. És előtte sok-sok adminisztráció... – Először is engedélyt kell szerezni, helyszínrajzon bejelölni az elfoglalt területet, a többi utcással időpontot egyeztetni, telefonszámot cserélni, ha közbejönne valami, ne maradjon üresen a placc. Ha nem jön be a buli, kár szenvedni, leghelyesebb továbbállni egy forgalmas aluljáróba... Szívesen beugrik a kolléga, játszik vagy két órát, persze máskor visszajár neki az idő... – de nem sza bad gyakran szívességet kérni, mert a nyár közeledtével rengeteg az idényzenész, aki befészkeli magát a bizniszbe, s utána nehéz szabadulni tőle. Fogalma sincs a szakmá ról... Eleinte nagy a lelkesedés, sokan csak jófejségből próbálkoznak... Amatőrök... – A rémálmok rémálma, amikor a pecséttel megkaparintott szegletbe már bekucorodott valaki; álljak le vitatkozni? Nekünk egységesnek kell maradnunk... Az intézőlánykának viszont nem probléma a művészélet, hűségét bizonyítandó, minden alkalommal itt van, és sajátos szemüvegen át szemléli az eseményeket. A padszegletbe húzódik, olykor előveszi kamerás telefonját, a nagyon tetsző előadót fényképezi; a kezét, a száját, melyben az élet csodái rejlenek. Tetszik a lány, per sze, hogy tetszik... A szeme... A haja... A satöbbije... De a hangokon kívül ugyan mi mást várhat?... – a gondok kiütik a ze nész fejéből a romantikát, kemény ujjakkal túlhangolja a gitárt, ezúttal H-húr nagyúr esik áldozatul. A lányka azonnal ugrik, már előkészítette a megfelelő készletet, s odaadóan bontogatja. Sokat segít, hogy itt van, hogy beéri ennyivel... – viszont nem szabad hiú ábrándot kelteni; röpke hála, halvány mosoly, minden nappal kicsivel több odafigyelés; mert mégiscsak munka ez, miután célszerű egyedül üríteni a kalapot. Pár perces szünet után folytatódik az előadás, a zene hallatán a szerelmespár is előmerészkedik a büféből, s két csók között a színpad-pad elébe keveredik. Egyet előre, hármat oldalvást, féltőn kapaszkodnak egymásba, hallják is, meg nem is, látják is, de mégsem, majd átmenetileg elválnak egymástól a kezek, és a fiúfél illendően a gitároshoz lép. Valamit a fülébe súg, ujjával a legkedvesebbre mutat, s egy ezerforintost leplezetlenül a zsebébe dug. Ennyire szíves kérésnek nehéz ellenállni, rövidesen felhangzik a megismerkedési dal, és a téren ahány szív, mind megszakad. A barát- és intézőlány gondolatnyival följebb emeli a fejét, eddig csak sejtette, mennyire szerencsés is, ő, aki ha esik, ha fúj, minden este szerenádban részesül. ●
