Budapest, 2015. (38. évfolyam)
5. szám május - Simplicissimus Budapestje
Átbillent-e már Budapest? Simplicissmus legnagyobb örömére elfogyott magyar nyelvű Budapest útikönyvének két évvel ezelőtti kiadása, és kiadója szeretné újranyomni. Abban reménykedtek, hogy ezt minimális változtatással megtehetik. A szerző azonban rájött, hogy valami alapvetően megváltozott. És ha a gyökeres átdolgozást el is halasztotta a következő kiadásra, egy új előszót írt, amelyben megpróbálta összefoglalni, milyen város is Budapest. A régiben ez állt: „Az én városom azért a legklasszabb hely Európában, Mert olyan, mint egy sokáig leszorított, nemrég elengedett rugó. Mert szépséges egyensúlyát mutatja a réginek és az újnak. Mert szép lassan behegednek a 40 évnyi ízléstelen diktatúra sebei. Mert itt az emberek arcáról még mindig le lehet olvasni örömeiket és bánataikat. Mert olyan, mint egy szendvics, ha jó irányból harap bele az ember: egyszerre lehet élvezni az alapanyagokat, a késői diktatúra álmos világát és a pörgős kozmopolita metropolist. Mert egyedül itt van olyan, 1906-ban közadakozásból emelt költőszobor, amelynek talapzatába beépítették egy vidéki templomi koldus ajándékba küldött pénzérméjét. Mert egyedül itt van olyan körút, ahol felépítették a firenzei Palazzo Strozzi pontos mását, mert egy magyar grófnak erre szottyant kedve. És amelyikben a mai napig működik a Központi (sic!) Házasságkötő Terem. Mert úton van afelé, hogy ismét a 400 kávéház városa legyen. Mert egy sznob diktatúra emlékét őrizve még mindig túlkulturált város, sokkal több színházzal, zenekarral és könyvtárral, mint amennyit a társadalom megengedhetne magának. Mert még mindig nem igazán szegregált város, noha sok bolond gazdag ember kiköltözött az új elővárosokba. Mert egyedül itt van olyan szoborpark, ahová összeköltöztették a kommunista diktatúra szobrait. Mert Budapest ciki város is, végtelenül mókás megfigyelésekre ad lehetőséget annak, akinek legnagyobb szórakozása a »társadalmi szafari«.” A fenti felsorolás egyre kevésbé igaz. Malcolm Gladwell magyarul is megjelent híres könyve (The Tipping Point) a természettudományokból kölcsönvette az „átbillenési pont” kifejezést, társadalmi jelenségekre alkalmazva azt. Nos, Simplicissimus néha úgy érzi, hogy Budapest elérte ezt az átbillenési pontot. Alapvetően három okból. Egyrészt felgyorsult a szegregáció. Másrészt az utcaképben elérte a kritikus tömeget a modern, sőt kortárs elem. (Ebben elsősorban a frissen renovált közterek a ludasak: Pesti Új Főutca, Március 15. tér, Ferenciek tere, Kossuth tér, ebben a folyamatban a Széll Kálmán tér lesz a zárókő.) Harmadsorban a romkocsma-forradalom rászabadította a vállalkozói tőkét a hagyományos belvárosi városszövetre. Erről „Ki!” címmel egy egész könyvet írt két fiatal ember, Békés Márton és Böcskei Balázs, amelyet a könyvbemutatóról beszámoló mandiner-cikk így határozott meg: „kiáltvány-korkörkép”. Simplicissimus ebben az új előszóban érdekes következtetésre jut. Szerinte a budapesti középosztályi tömegek éppen most jutnak el arra a szintre, hogy megint szeretni kezdik a városukat, és egyre többet akarnak tudni a múltjáról (erről árulkodik a sok és sokféle városi séta sikere). A külföldiek azonban egy másik várost látnak. Egy olyan „éppen jó méretű” várost, amely csak fizikai adottságaiban különbözik a hasonló méretű nyugat-európai városoktól. Vagyis ilyen szempontból Budapest átbillent. A külföldiekhez hasonló életmódot folytató, egyetemista budapestiek pedig a két állapot között, mondhatni átbillenés közben vannak. Százötven évvel ezelőtt ünnepelték először május 1-jét Budapesten. A május 1-jei tüntetések eredete jól ismert: 1886. május 1-jén Chicagóban kezdődött egy tüntetés és sztrájk, ennek során 4-én bomba robbant, amelyre sortűz volt a válasz. Sok halottal. Ennek nyomán az AFL amerikai szakszervezeti szövetség 1888 őszén felhívást tett közzé, hogy másfél év múlva 1890. május 1-jén világszerte legyen tüntetés május 1-jén. Lassú, kényelmes világ volt akkor – a következő évre senki nem mert gondolni, meg az nem is volt kerek szám. Fontos esemény volt százhuszonöt éve a budapesti május 1-jei tüntetés (a Népszava becslése szerint 60 ezer, más lapok szerint 20-25 ezer résztvevővel), de annyira talán mégse, hogy a Vasárnapi Újság szerkesztői a nem különösen hosszú, sokadik oldalra szánt beszámoló kedvéért áttördeljék a már kész lapot. Május 1. csütörtökre esett ebben az évben, a lap nyomtatásra készen állt. (Vagy talán már ki is nyomtatták eddigre?!) Mindenesetre, a tudósítás csak 11-én, a következő vasárnap jelent meg. Ebből idézünk az évforduló alkalmából. Azért nem a Népszava lelkes tudósításából, mert szerintünk érdekesebb az, hogy mit tudhatott meg az átlagos újságolvasó polgár, aki nem különösebben szimpatizált a tüntetőkkel. „A BUDAPESTI MUNKÁSOK GYŰLÉSE A VÁROSLIGETBEN. (...) Azt nem engedték meg, hogy a népgyűlésre a városon keresztül, nagy menetben vonuljanak ki, mert igy könnyen csatlakozhatott volna a csőcselék, mely az ily alkalmakat lesi. A munkások tehát a város különböző helyein gyülekeztek, különböző útirányokban indultak a mellékutczákon. A zene tiltva volt, a lobogót nem lehetett a városban kibontani, mert csődülést idézhetett volna. A különböző gyárak, ipartelepek, munkás-egyesületek, iparos testületek mind külön csoportban indultak a városliget felé, külön szinü kokárdákkal a mellükön. Minden csoportnak voltak rendezői, vezetői. Némelyik mellé rendőri tiszt is akadt. A városligetbe érve ott aztán fölemelték a lobogókat, a feliratos táblákat, és megszólalt a zenekar. Igy mentek, katonás rendben a színkör előtti tágas mezőre. Zászlója, táblája minden csoportnak volt legalább egyegy. Ezek fölirata : «8 órai munka, 8 órai üdülés, 8 órai alvás». Világszerte ezt használták. A városligetben fölállított szónoki 16 *Mottó: „Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek?” – XX. század végi mondás Simplicissimus Budapestje * BEVEZETÉS A KORSZERÛ SZNOB- ÉS HEDONIZMUSBA, VALAMINT AZ ALKALMAZOTT EMBERLESÉS TUDOMÁNYÁBA
