Budapest, 2015. (38. évfolyam)
5. szám május
BUDAPEST a városlakók folyóirata Pro Cultura Urbis díj 2007 XXXVIII. évfolyam, 5. szám megjelenik minden hónap 15-én Alapítva: 1945 I–III. évfolyam: 1945-1947 szerkesztô: Némethy Károly, Lestyán Sándor IV-XXVI. évfolyam, 1966-1988 szerkesztô: Mesterházi Lajos, Fekete Gyula, Vargha Balázs, Jávor Ottó, Szabó János Fôszerkesztô: Buza Péter Olvasószerkesztô: Saly Noémi Szerkesztôbizottság: Angelus Róbert, Buza Péter, Csontó Sándor, Deme Péter, Hidvégi Violetta, Kirschner Péter, Mezei Gábor, N. Kósa Judit, Saly Noémi, Sándor P. Tibor (archív fotó), Sebestyén László (fotó), Török András (Simplicissimus Budapestje), Zeke Gyula A BUDAPEST facebook oldalának szerkesztője: Vadász Ágnes A szerkesztés mûhelye a Nagy Budapest Törzsasztal A szerkesztôség levelezési címe: 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. E-mail: szerk@budapestfolyoirat.hu Web: http://www.budapestfolyoirat.hu Kiadja: Press Xpress Felelôs kiadó: Dr. Dávid Ferenc 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. Telefon: 577–6300, fax: 323–0103 Lapigazgató: Fabók Dávid Terjesztés: HÍRVILÁG Press Kft. Telefon és fax: 411-0491 hirvilag.press@hirvilagpress.com A folyóirat megjelenését az NKA támogatja Tördelés: Görög Gábor Nyomdai munka: Pharma Press Kft. 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. telefon: 577-6300, fax: 323-0103 ISSN: 1785-590x Nyilvántartási szám: 2.2.4/237/2004 A borítón: Publicisztikánk a rakpartról A hátsó borítón: Újra szól a Magyar Rádió! (6. oldal) BUDAPEST 2015 május BUDAPEST legnagyobb attrakciója a Duna. Ha nem hiszik, nyissák meg találomra bárhol a Fortepan fényképekkel teli honlapját, és kezdjék el lapozgatni. Mintha egy évszázadon át mindenki arra törekedett volna, hogy a parton örökítse meg szeretteit és önmagát. Százezrével készültek fotók a hidakon, a rakpartokon, a kikötőpontonokon és a vízhez lefutó lépcsőkön. Rajtuk mosolygós emberek, akiknek a szél borzolja a haját, és látszik a tekintetükön, hogy már a folyó közelsége, a meghitt csobogás is messzire űzi a gondjaikat. Mintha Budapesten olyan könnyű volna lejutni a vízhez! De hát nem az, évtizedek óta nem. Hiszen az egykori rakpartok a város legfőbb észak-déli közlekedési főútvonalául szolgálnak, hajnaltól éjszakáig összefüggő kocsisor araszol rajtuk, és olykor halált megvető bátorság szükségeltetik ahhoz, hogy a gyalogos a zebrán megpróbáljon átvágni az egymásba érő lökhárítók között. Ha pedig sikerül, az öröm akkor is felettébb kétes: hiszen az a szűk, kikövezett sáv, amely a vízparton fogadja, mindössze karnyújtásnyira van a benzingőzt lehelő autófolyamtól. Fél évszázada küzd Budapest azzal a problémával, hogy hogyan lehetne visszahódítani a városnak a Duna partját. A centenáriumra készülődve, azaz negyvenöt évvel ezelőtt már arról készültek tervek Finta József rajzasztalán, hogy a feléledőben lévő szállodasor előtt miként lehetne újra korzót nyitni, teraszrendszerrel fedni a rakpartot és így kijutni a víz fölé. A folyóra épített volna a 96-os expo, majd a 2010-es Európa Kulturális Fővárosa pályázat is: gyalogoshidat, kilátótornyot, mesterséges szigetet szült a tervezői fantázia, ám egyik elképzelésből sem lett semmi. Pedig hogy mekkora a vágy a budapestiekben, hogy valamiképpen odaférkőzzenek a Pest és Buda között lustán hömpölygő Dunához, azt fényesen bizonyítja a Bálna karrierje. Meglehet, az egykori Közraktárakból kialakított, hányatott sorsú épületkomplexum belül kong az ürességtől, de a vízre néző kávézók teraszai a tavasz első pitymallatától az első hóesésig zsúfolásig vannak vendégekkel. A Nehru-partnak nevezett hajdani Elevátor-terület pedig kopottan és némiképp elhanyagoltan is a pestiek egyik legkedvesebb közparkja lett – ahogy egyébként a Nemzeti Színháztól északra lévő, ugyancsak nehezen megközelíthető és kevéssé komfortos parti sáv is tömegével vonzza a sétálókat, futókat, biciklizőket. Érthető hát, hogy a főváros vezetése újra és újra nekifut a problémának. Már 2003-ban is, amikor a csatornaépítés apropóján kétszer kétsávosra szerették volna bővíteni a budai alsó rakpartot, szerepelt az érvkészletben a folyó jobb megközelíthetősége: a terv része volt a parti sétálósáv, a javaslatok között pedig felbukkant a városközponti útszakasz lefedése is. Aztán persze győztek a világörökségi látképet védő civilek, és az egészből nem lett semmi – de ez már történelem. Ez a vita azonban fényesen megmutatta, hogy a vízhez való hozzáférésről nem lehet (pontosabban: fölösleges) úgy beszélni, hogy közben nem adunk valós választ a „mi lesz az autóforgalommal” kérdésre. A délibábos műszigetek, semmiből létesülő teraszok, pálmafás lidók csak a látványterveken mutatnak jól, a valóságban viszont az autók falanxát kell valami módon áttörni, hogy egyáltalán érdemes legyen velük foglalkozni. És csodák márpedig nincsenek. Ha megszűnne ez az észak-déli közlekedési tengely, az a budapesti közlekedés összeomlásához vezetne – gondoljunk csak arra, mit tesz a forgalommal egy pár napos áradás. Megoldásként kínálkozik természetesen a rakpartok kiváltása egy-egy alagúttal: ennek technikai akadálya nincs, csak éppen mindenki tudja, hogy belátható időn belül soha nem lesz rá elég pénz a költségvetésben. Marad tehát a jelen helyzet valaminő javítása, a kecske és a káposzta érdekeinek egyidejű szem előtt tartásával. Pontosan ezt a megoldást választotta a Fővárosi Közgyűlés helyett működő polgármesteri klub, amikor a három kínálkozó lehetőség közül – a rakpartok lezárása, egyirányúsítása vagy a forgalom szűkítése – az utóbbit választotta. No persze még nem a megvalósítás, csak a tervpályázat kiírásának szándékával: a mostani nekibuzdulás mindössze arra szól, hogy mintegy százmillió forintért újabb tervek készüljenek. Kétségünk sem lehet, győztest fognak hirdetni, és a látványrajzokon csodás parkokban lesznek majd láthatók a polgárok, amint élvezik a víz közelségét. Aztán hogy mindebből hogyan lesz valóság, annak megoldásáért természetesen ismét Brüsszelre veti majd vigyázó szemét BUDAPEST
