Budapest, 2014. (37. évfolyam)
11. szám november - Buza Péter: Híd a szomszédomban
Ha szerkesztőként a világ lapunkban ünnepelhető dolgait keresgélve azt hallom, olvasom, hogy idén novemberben, közelebbről 21-én lesz (így utólag igazán fogalmam sincs, miért ezt a semleges dátumot választotta a szocializmust építő Budapest) a kerekszép ötvenedik évfordulója annak, hogy átadták a forgalomnak az Erzsébet hidat, a tárgyhoz csak érintőlegesen kapcsolódó magánügyeim jutnak az eszembe. (Nagyrabecsüléssel kérem Tisztelt Olvasószerkesztőnket, ne bontsa darabokra, ne szaggassa szét fentebbi mondatomat, az, hogy ilyen marad, legyen kivételesen ugyancsak az én magánügyem.) [Sose szaggatok szét mondatokat, legfeljebb összegereblyézem az alanyt meg az állítmányt – az olvszerk.] Tanulmányaim 1956-ban hoztak össze először tartósan a Belvárossal. Kezdő gimnazistaként az Eötvös Józsefbe írattak be a szüleim. Talán nem bíztak szülőkerületem, Kispest hasonnemű intézményében? Vagy apám – aki többnyire inkább gondolta azt, hogy nem való nekem az értelmiségi pálya, mint azt, hogy igen – arra jutott, ha már késlelteti a végleges döntést, a folytatás tekintetében a több esélyre jogosító, rangos intézetet kell választania? Mindegy is már. Fel se merült, hogy megkérdezzem, tettem a dolgomat. Felszálltam az Üllői úton a Hunyadi mozinál a Lőrincről befutó ötvenkettesre, majd a Rákóczi úthoz érve leléptem róla. Az ütközö mögött átóvakodtam a gyér forgalmú Múzeum körúton, belépve innenső végén a Reáltanoda utcára szájadzó átjáróház kapuján, megérkezve így az Alma Mater igazán patinás, de a legkevésbé se komfortos falai közé, a mindenkori „E” osztályba. Ha végül a tanórák és egyéb terhes foglalkozások – az egynemű hétköznapokon – kora délutánonként véget értek, habozás nélkül indultam vissza a XIX. kerületbe, haza, a Zrínyi utcába. Ahogy így lapról lapra átgondolom ezeket az éveket, magam is meglepve értesülök róla, hogy korai belvárosi előfordulásomról semmiféle más emléket nem tudok felidézni, csak ezeket a „hivatásforgalmamhoz” kapcsolódó jelentéktelen mozzanatokat. Úgy látszik, von Haus aus kispesti gyerek voltam, évekig az is maradtam. Amit talán mások is észrevettek rajtam. Az viszont biztos, hogy nem horgadt fel bennem az a fajta vidéki dac, ami (különösen napóleoni termettel kapcsolódva) úgy látom, bárkit elvezethet az ostobaság bosszúálló gőgjéig. Az érettségi után 1960 júniusától egy időre – pontosabban: két esztendőre – elszakadtam Pest legközepétől, így csak a szakirodalomból tudom (jóval később könyvet is írtam a budapesti Duna-hidakról), hogy éppen az volt az az esztendő, amikor megkezdődött az Erzsébet-híd pesti hídfőjének – utolsóként állva maradt bástyájának – a bontása meg az újjáépítést előkészítő munka. Ennek során a hídfőnél Híd a szomszédomban Buza Péter 2 BUDAPEST 2014 november
