Budapest, 2014. (37. évfolyam)
9. szám szeptember - Buza Péter: Akkor (tényleg!) szüret!
Ismert tény a szőlőművelés históriájából, hogy ennek a híres budai vörösbornak a Kadarka adta az alapját – a fajta egyébként még a kilencszázötvenes években is a hazai kékszőlőállomány hatvan százalékát alkotta. Délebbről érkezett első vesszeit, oltványait a 15. században Magyarország szerémségi régiójában telepítették, ahonnan aztán főleg a Duna vonalán indult el észak felé, és érte el a 16. század végén a Tabánba beköltöző rácokkal a török megszállta Budát. Az is valószínűsíthető, hogy az elhíresült Budai Vörös cuvée, azaz házasított bor volt, mert azt nagy bizonyossággal állíthatjuk, hogy a rác kapásoknak, szőlősgazdáknak az őshonos kékszőlőt, a Csókát eszük ágában sem volt kiirtani, ha már ott volt. Egyébként se volt divatban akkor, de később sem, évszázadokig, hogy a borkészítés mesterei fajtatiszta állományokban gondolkozzanak. Innentől azonban elbizonytalanodunk, ha arra a kérdésre keressük a választ: volte más összetevője is ennek a cuvée-nek? Úgy véljük, igen. A 19. század kezdetétől (de lehet, hogy már előbb? a svábok térségünkbe költözésétől?) megjelenik ezen a klasszikus budai borvidéken a Kékfrankos is, amelyet német – frank – születésű, szelektálású fajtának ír le az ampelológia, bár abban nincs egyetértés, hogy Ausztrián át érkezett-e el hozzánk (és ebben az esetben csak a 19. század utolsó negyedében) vagy már előbb, a 18. század elején-közepén főleg Württembergből beköltöző sváb honfoglalók közvetítésével. Mindenesetre azok, akik a Budai Vörös összetevőinek hipotetikus meghatározásával a legutóbbi öt esztendőben kísérleteznek – a Kadarka Kör és szakértő tagjai – úgy vélik, hogy a 19. század második felében a Budai Hegyvidéken már biztosan jelen volt a Kékfrankos is, és akkortól borát valamilyen arányban összeházasították a Kadarkával és a Csókával. A Kadarka Kör döntése ezért az, hogy az újraszülető Budai Vörös összetevői és azok arányai a következők lehetnek: legalább hetven százaléknyi Kadarka, legalább tíz százaléknyi Csóka és legfeljebb húsz százaléknyi Kékfrankos. Az első kínálkozó feladat azután, hogy az asztaltársaság lobbicsapata megszervezte önmagát, nyilvánvalóan az alapfajta marketingjének erősítése volt −– szerencsére a hazai szőlő- és borkultúrának éppen egy olyan korszakában, amikor a Kadarka ismét az országos érdeklődés fókuszába került. Az elmúlt tíz évben prémium minőségben is megjelent a kínálatban, és a borbarátok körében is sokan úgy gondolják, hogy különleges, jellegzetes ízvilágával, aromájával, gasztronómiai szomszédságával igazi magyar értéket képvisel. A marketingakció kézzelfogható eredményekkel járt, így jutottunk el odáig, hogy elmondhatjuk, immár megalapoztuk a következő lépést: 2012-ben megkezdtük a fajta (újra)telepítését a klasszikus budai hegyvidéken, a Jókai kert egy darabkáján (0,1 hektár), éppen ott, ahol az írófejedelem is művelte szőlőjét. Mostanra Kadarkáink Kertjében mintegy kilencszáz oltvány fejlődik, gyarapodik, sőt néhány tucat tőke már terem is. Úgy látszik, most szeptember elején, hogy a Budai Borvidék Budai Hegyek rajzolta szívében újra vagy kétszáz kilónyi lesz belőle. Erre a szűztermésre nemcsak a Kadarka Kör lehet büszke, de az a húsz-valahány szőlész-borász is, akik az oltványokat összeadták, hogy azokat a nevükkel jelzett sorokban elplántálva ne csak a Kadarkáét, de az ő jó hírüket-nevüket is szolgáljuk. 27 BUDAPEST 2014 szeptember Akkor (tényleg!) szüret! Buza Péter A Kadarka Kör – néhány borbarát és a borhoz értők asztaltársasága – bő öt éve kezdte fölépíteni programját, amelynek célja, hogy a nemes nedű híveinek örömére (és Budapest dicsőségére) újra forgalomba kerülhessen a hajdan híres, messze földön ismert városi termék: a Budai Vörös. A bor, amely a Budát körítő hegyeken termett szőlő kivételes értékű ajándéka volt a 17. századtól kezdve egészen a 19. század végéig, a filoxéra szőnyegbombázásáig: az Amerikából behurcolt szőlőgyökértetű akkor az ország szőlőállományának jelentős részét két évtized alatt elpusztította.
