Budapest, 2014. (37. évfolyam)
9. szám szeptember - Simplicissimus Budapestje
Három vágyott nő, három budapesti házban Amióta lapunk versrovata az év elején elindult, Simplicissimus eszmefuttatásai csak elvétve mutattak bármilyen összefüggést a közlésre kiválasztott darabokkal. Most azonban arra kértük a szerzőt, hogy arról írjon, ami a versről jut eszébe. Nem kellett kétszer mondani neki... „Ha egy fiatalember egy nap híján 19 éves, egy zuglói Makszimenkó házban lakik a szüleivel, és a szónak szorosan vett értelmében még szűz, akkor persze hogy megörül, ha a Moszkva téren a műfordító szemináriumból ismerős negyedéves bombanővel fut össze. Hát még, amikor kiderült, hogy »éppen arrafelé tartott mint én« (ez az én olda lamról – talán nem lepi meg az olvasót – cseppet sem felelt meg az igazságnak.) Ez délután három órakor történt, aztán sikerült úgy alakítani a dolgok folyását, hogy meghívást kaptam egy teára Virányos legszebb Bauhaus villájába, ahol A-nak egy külön bejáratú nagy erkélyes kis garzonja volt. (A villa egy részében a szülei laktak, de ők ezen a napon nem mutatkoztak.) Teljesen elkábított a sok könyv és szinte ugyanannyi barokk hanglemez, a finom borok és a végtelenül szórakoztató csábcsevely a világ dolgairól, az egyetemről, a rendszer hibáiról, a műfordítás rejtelmeiről. Nehezen hihető, de emlékeim szerint a lánynál is jobban tetszett a ház, a finom görbületek, a csúszó ablakok, a krómozott, szépséges kilincsek, az erkély, amely valamiért lampionokkal volt feldíszítve, három pohár bor után felmerült az a képtelen ötlet, hogy az én másnapi születésnapom miatt... Már teljesen besötétedett, mindenki más előtt nyilvánvaló volt, hogy maradhatok éjszakára (nem kellett célozgatni arra, hogy már elment az utolsó busz) de engem, túlkoros kamaszt még mindig marcangolt a kétség: maradhatok-e? Maradhattam. Ha egy fiatalember 23 éves, és a Népszín ház utca elején, egy aládúcolt második udvarban lakik, a nénikéjétől örökölt lakásban, és a Huckleberry Finnről szóló 110 oldalas szakdolgozatát már éppen leadta, persze hogy felbátorodik. Amikor a Torockó utcába visszavittem egy könyvet szépséges barátnémnek (akinél nem mertem próbálkozni), éppen véget ért a franciaóra, amit egy nála is szebb lánynak adott, akire már hónapok óta felfigyeltem. Nem kellett ügyeskedni, ő is indult hazafelé. Érdekes módon »nekem is éppen arrafelé volt dolgom«, mégpedig a XI. kerületi Kérő utcában, az Őrmezői lakótelepen, ahol akkor még csak két ház volt készen. A gimnáziumban már udvaroltam egy pesti lakótelepi lánynak, de az a lakás nem így nézett ki, nem volt benne ennyi könyv, nem volt benne ennyi Erdélyből származó cserge, és egyetlen ágyneműtárolásra szolgáló díszes láda sem. Ebbe a lakásba estefelé érkeztem, és sikerült J-t szóval tartanom egészen addig, amíg valóban elment az utolsó busz. Akkor megállapodtunk, hogy itt alhatok, de szigorúan a másik szobában... Megágyazott, aztán elment zuhanyozni. Addig a környéket néztem az ablakokból, megpróbáltam elképzelni, milyen lenne a ház és vidéke, ha néhány évvel azelőtt a dán házgyár mellett döntött volna a főváros. Aztán tréfából kipróbáltam az erdélyi ládát, vajon elférek-e benne... Nagy nehézségek árán sikerült belehajtogatnom minden végtagomat, még a fedelet is lecsuktam. Bárcsak ne tettem volna: a kallantyú a lendülettől rácsukódott... és J csak nem akart jönni – ebből persze gondolhattam, hogy hátsó szándékai vannak, ha ennyire tiszta és illatos akar lenni... Aztán megjött, de nem talált. Azt hitte, leléptem. Aztán meghallotta a tréfás, halk nyöszörgést... Volt nagy nevetés, végül mégsem a másik szobában töltöttem az éjszakát. Mikor öt évvel később Complicatus barátom segített elköltöznöm J-től (már egy másik, lipótvárosi, közös lakásból), megkérdezte, hogy nem gondolom-e, hogy a ládás történet mintegy megelőlegezte házasságunk történetét. Nem esett jól. Ha az ember 33 éves, és elváltan egy bérelt lakásban lakik a Gellérthegy hátsó lankáin, és a kedvezményes lakbér fejében hetente kétszer a főbérlő hölgy kisfiának álmát kell őriznie, (amíg az illető egy fővárosi kártyabarlangban egészíti ki könyvtárosi fizetését), akkor antennái a legkisebb jeleket is venni kezdik. Egy este például villanyt szerelni indultam a felnőtt angol csoport legfiatalabb és messze legcsinosabb tagjához, a Budafoki út elején található, kölcsön kapott, kényelmes polgárlakásba. Másnap reggel ott kívántuk az angolórát megtartani, feltéve, ha meg tudom javítani az elromlott konnektort – hogy működtethessük a magnót. A ház Budapest fénykorában, az első világháború előtt épült. Tágas, úrias volt a lépcsőháza, a szobák mérete nem volt kicentizve, szinte egy kisvárosi kúriában éreztem magamat. A nagy méretű ablakon áradt (volna) befelé a sok fény, ha nem sötétedett volna annyira korán. Az este aztán majdnem kisiklott, mert sitty-sutty elhárítottam a hibát, azaz egy csavarhúzóval kipiszkáltam a műanyag pöcköt, amely a család kislányát volt hivatva megakadályozni abban, hogy pici ujjacskáival a konnektorba nyúljon... Szerencsére É. vidéki lány volt, éppen aznap kapott disznótoros pakkot a szüleitől, hát megkínált, volt egy kis házi pálinka is, és kezdtem magamat nagyon jól és otthonosan érezni. Akkor már megjelent egy könyvem, É. éppen olvasta, és kedvesen megjegyezte, hogy nem is nézte ki belőlem. Innen szép nyerni, gondoltam. Ekkor már meglehetős tapasztalatom volt a kábításban, de nagyon körültekintően kellett eljárnom, több fokozatot vissza kellett venni a lendületből, hogy maradhassak éjszakára. (Érdekes módon itt is szóba került a másik szoba heverője...) Végül is beügyeskedtem magamat É. pihepuha ágyába, másnap reggel az angol órán nem is mertem nagyon rá nézni. De végül úgy alakult az élet, hogy bár az ágy költözött vagy fél tucatszor az elmúlt három évtizedben, tartósan kikötöttem benne.” Mint ebből jól láthatják az olvasók, Simplicissimus fiatalon is rámenősebb volt, mint a költő. És tartja magát a régi bölcsességhez: „egy budapesti polgár egyszer – nagyon indokolt esetben – elválhat”. De aztán kikötött. A költő, mint a mellékelt szórakoztató emlékversből megtudhatjuk, elsőre megtalálta az igazit. Mint az nyílt titok, öt gyermekük van, egy fiú és négy lány. 14 A VERSROVATOT KIRSCHNER PÉTER SZERKESZTI Simplicissimus Budapestje BEVEZETÉS A KORSZERÛ SZNOB- ÉS HEDONIZMUSBA, VALAMINT AZ ALKALMAZOTT EMBERLESÉS TUDOMÁNYÁBA
