Budapest, 2014. (37. évfolyam)
9. szám szeptember - Lackfi János: Mindhalálig
15 fotó: Fortepan Most jövök csak rá, mennyi minden fonódott a budai vár köré, ami kettőnkkel kapcsolatos, a vár tövében az a Dresch-klub, ahol próbáltam iszonyú jó fejnek látszani a szemedben, sajátos teljesítménykényszer munkált bennem... Az a szépszemöldökű, szépszájú, üdearcú, kétoldalt röpdöső fürtű lány titokzatosan fekete ruhákat hordott, és nemrég volt egy „mélyrepülése”, ahogy a bátyád, akkori jó barátom, fogalmazott, ami nekem nagyon imponált, ha nem is pontosan értettem, hiszen állandóan magasan repültem, még a világfájdalom is rettentő fennkölten gyűrt maga alá időről időre, a mélységek szédítettek ugyan, de feljebb, egyre feljebb kívántam kapaszkodni. Úgy gondoltam, ezt az üdén bátortalan mélyrepülő lányt csak úgy tudom majd meghódítani (igen, hódítás, ilyen katonásan gondolkodtam, én, a küzdősportoló és botcsinálta pacifista), szóval meghódításodhoz nyilván az kell, hogy szüntelenül iszonyú jó fej legyek, bebizonyítsam, mennyire otthonosan mozgok zenében, irodalomban, művészetben, tenálad szerettem volna otthon lenni, berendezkedni, téged berendezni ezekkel a szövegekkel, az első közös koncerten igyekeztem túlüvölteni Dresch Misiéket, szüntelenül idegesítő kommentárokat fűztem minden futamhoz, mégsem sikerült elvennem a kedved magamtól, vagy sikerült, csak éppen udvarias voltál. Éppolyan udvarias, mint amikor elhívtalak a Tabán teázóba, gyanútlanul jöttél, ekkor voltunk először kettesben, gondoltad, nyilván szomjas vagyok, teázhatnékom van, miért is ne, de aligha számítottál rá, hogy este hattól éjfélig lyukat beszélek a hasadba, irtó szellemes anekdotákkal bombázlak, szinte lélegzethez jutni se hagylak, gyámoltalan bárányka gyanánt érezted, hogy minden oldalról bekerít ez a szavakból vont karám, utóbb már a teázó is bezárt, a festői Buzogánytorony alatt ücsörögtünk egy padon, és azon törted a fejed, vajon hogyan mondd meg ennek az időn kívülinek, hogy haza kellene menned, várnak, alighanem már a rendőrséget meg a mentőket is hívták, utólag kiderült, valóban hívták, és amikor sikerült kinyögnöd pár bátortalan szót, én még akkor is hazáig kísértelek, és fortyogó elmém szüleményeivel traktáltalak, csak akkor tudtál elküldeni, mikor az előszobába érve megpillantottuk szüleidet kisírt szemmel, leejtett vállal, kétségbeesetten ülni, mint egy siralomházban. Szerelmünk Várának egyik bástyafokán történt az a bizonyos első csók, miután egy talányos költeményben megpróbáltalak kifaggatni szándékaid felől, és mivel a versre azt mondtad, tetszik, én ezt igennek vettem, szájad ízét lassan negyedszázada, mindmáig ínyemen érzem. A semmiben függő bástyafok alatt meg miniatűr emberkék élték életüket, boroztak és munkamegbeszéltek és gyereket neveltek és beteget gondoztak, zajlottak Teszvesz Város napjai, mindenkihez tartozott parányi méretű kalapács, töltőtoll, bukósisak, cipőkanál, vécéillatosító, grillsütő, igazán pompásan kitalált játék, melynek időmérője a hidak alatt áthaladó hajók ingajárata... És persze hol máshol történt volna az az emlékezetes kalandunk, mikor egyéves évfordulónk alkalmából meghívtalak a rejtélyes nevű Vörös Sün bárba, és csak a délután ötkor karikás szemmel szédelgő pincérek láttán kezdett el derengeni bennünk, hogy valami béna night club nappali vegetálásába keveredtünk, de azért megrendeltünk egy vacak porlevest neked, és hirtelen vérszemet kaptam, amint megpillantottam a Hrabalnál hamisítatlan Monarchia-idill kellékeként szolgáló Henkell Trocken pezsgőt, nem is olyan drágán, naná, hogy rendeltünk, bár te nem ittál már akkor sem, nekem pedig hamar fejembe szállt, de még jobban megszédültem, mikor leesett, valószínűleg elnéztem egy nullát, verejtékező homlokkal kértük újra az itallapot, a pincérek már röhögtek rajtunk, frissen kapott ösztöndíjam teljes egészében ráment, s még a véletlenül nálad lévő kölcsönpénzt is oda kellett adnunk, fillérig guberálva, borravalóra sem futotta persze... Ahogy ott álltunk az egyik korlátos teraszon a város felett, összeölelkezve, némán felrobbant köröttem Budapest, hungarocellkockákként szökkentek a magasba az Országház darabjai, fröccsent a Duna vize, szőnyegbombázás, honnan szerzek ennyi pénzt, hogyan mászom ki ebből, szépen leégettem magam előtted is, nyakad illatába temetkeztem, az forgott fejemben, aki ezek után is képes egy ilyen balféket szeretni, amellett én kitartok mindhalálig. LACKFI JÁNOS: MINDHALÁLIG A versben is megénekelt Vörös Sün ház 1968-ban, három évvel Lackfi János születése, 23 évvel házassága előtt. Vagyis a kapuban zajló udvarlási jelenetben nem őket láthatjuk.
