Budapest, 2014. (37. évfolyam)
8. szám augusztus - Jolsvai András: Angyalzöld
Vizafogó lakótelepet. A telep ma a legjobb korban van. Fái, bokrai megnőttek, közösségi terei megújultak, oldalában modern, új épületek születtek, hajdani gyárüzemek falaira támaszkodva, talán csak a Duna-parti sáv alszik még Csipkerózsika-álmot. (Úgy hírlik, talán már nem túl sokáig.) Egyike ez legkedvesebb városrész-részeimnek, gyakran és örömmel sétálok benne. Most azonban csodálkozva kaptam fel a fejem az Esztergomi utcai senkiföldje láttán. Egy hatalmas tábla áll ugyanis a telek közepén (mintha valami óriási poroló volna, vagy egy kertmozi vetítővászna), rajta a telefonszám, s a szöveg: telek kiadó. Vajon mire lehet használni ezt a hatalmas füves térséget? – mélázok el. Építeni persze lehetne rá ezt-azt, hajdan a főváros például ide álmodta a Hundertwasser által tervezendő levéltárát –, de mit lehet csinálni egy kiadó telken? Parkolót? Vándorcirkuszt vagy kalandparkot? A helyiek mindenesetre nem sokat törődnek a táblával, mint jó ideje már, most is sárkányeregetésre és kutyafuttatásra használják a hatalmas telket. Ha némi vadságra várnak, persze csak a zöldet illetően, jöjjenek velem a Népszigetre is. Különös világ az! A város, úgy látszik, ottfelejtett egy darabot a hatvanas évek elején, csak a természetet nem értesítette erről. Úgyhogy az épületek többsége már régen térdre rogyott e ridegtartásban, a természet meg vígan magához láncolta az egészet. Itt aztán olyan, de olyan zöld képek készülhetnek, mintha valami rengeteg erdőben járnánk! Pedig alig százméternyire vagyunk a városrész egyik legelegánsabb lakóparkjától. (Az aztán egészen különös élmény, ha az ember megáll a Meder utcai gyaloghídon, és szép lassan körbefordulva végigpásztázza a látványt. Ott aztán végigjárhatja a kerület történetét, a XIX. századtól a XXI. századig anélkül, hogy egyetlen lépést is tenne érte.) A kerület egyébként nemrégiben tette közzé hosszú távú fejlesztési terveit, s abban, úgy tűnik, kiemelt szerepet kap a Népsziget megfiatalítása. Rá is fér, legyen elég ennyi. „Az igazat mondd, ne csak a valódit” jut eszembe egyik kedvenc költőm, József Attila (akit szintén ezer szál köt Angyalföldhöz), utunk következő állomása kapcsán. Merthogy a sok valódi zöld után most egy igazi műzöld következik. Az Újpalotai úti sportkomplexum, ahol két pompás műfüves futballpálya is emeli a környék fényét. Nincs szerencsém, gondolom, amikor megérkezem, mert a pálya, bár hibátlan állapotban van, ezen a verőfényes szombat délutánon éppen üres, úgyannyira, hogy a kapura is lakat került. Pedig mennyivel jobban mutatna, ha valamely vérre menő helyi érdekű csata ábrázoltatnék! (Igaz ugyan, hogy így viszont jobban látszik a zöld.) Bejutok azért, a bowlingpálya felől, a hátsó kapun, elhallgatom kicsit alulról a tekegép mormolását (olyan, mint ha egy tengerjáró hajó gépházában üldögélnék), aztán kisétálok a pálya szélére, és felidézem azokat az időket, amikor még több tucat futballpálya volt errefelé, és nemigen lehetett elképzelni olyan szombatot, amelyen ne játszottak volna rajtuk. Ezek a gondolatok persze messzire ragadnak, sorra felidézem az elmúlt negyedszázadban elbukott pályákat a környéken, s aztán azt kérdezem magamtól jó-jó, de mi lett a Kender-Juta pálya helyén? A Kender-Juta pálya arról nevezetes, hogy hajdan ott fejeztem be dicsőségesnek koránt sem mondható labdarúgó pályafutásomat, továbbá, hogy tíz évvel ezelőtt kiadott térképemen még szerepel. Nem is hezitálok tovább, nyakamba veszem a Tomori utcát, hogy saját szememmel adjak választ a kérdésemre. (Képzavar, de direkt volt: nekem tetszik.) Nehezen tudom definiálni, hogy mit látok. Rekonstruálni pedig egyáltalán nem sikerül már a régi időket. Balkézre egy frissen épült hatalmas irodapark. Egyik részében dolgoznak, a másikban nem, a harmadik pedig még el sem készült (vagy félbemaradt a válság miatt?). Az utca túloldalán a hajdani gyárépület maradványai, egyikben egy jó nevű könyvkereskedő cég raktáraival. De mégis, mintha az egész környék elszenderedett volna. Az út végén, talán ott, ahol egykor a futballpálya állt, beépítetlen, hatalmas telek szomorkodik, jóindulattal nevezhetjük akár zöldterületnek is. (És mi, mint látják, nem vagyunk híján a jóindulatnak.) Azért, ha mostanában erre járnak, azt javaslom, hunyják be a szemüket, és képzeljenek ide egy olyasfajta parkot, mint amit a Duna-parton láttunk, sétánk elején, csak hogy jó kedvünk kerekedjék. A valóságnak meg nem lesz más dolga, mint hogy utánozza a képzeletünket. ● 31 BUDAPEST 2014 augusztus
