Budapest, 2014. (37. évfolyam)
8. szám augusztus - Jolsvai András: Angyalzöld
Bevallom, én is így jártam el (pontosabban így nem jártam el) egészen addig, amíg tavaly fel nem jutottam az Árpád híd bokájánál terpeszkedő egyik irodatorony tetejére. Kalandos történet volt az is, nekem különösen, aki egy magasabb sámlin is rögtön szédülni kezdek, de megérte. A látvány, amely elém tárult, torkomra forrasztotta az előítéleteimet. Angyalföld tárult elém ugyanis, vagy a város nagyobbik része, és ez a nagyobbik rész, első pillantásra legalábbis, egy zöld tengerben helyezkedett el. Emlékszem, ezen akkor erősen elcsodálkoztam. Járok-kelek eleget ebben a városrészben, ismerem parkjait, sétányait is, de azt nem tudtam róla, hogy ilyen megátalkodottan zöld tudna lenni. Ez persze főként látószög kérdése. Ebből a magasságból ugyanis az ember már a fák koronáját is látja, amelyek jótékonyan és atyailag beszínezik ezt a térképet. (És persze évszak kérdése is: ha elvégzik ezt a kísérletet egyszer, figyeljenek rá, hogy ne télen tegyék.) Akkor, ennek az élménynek a hatására döntöttem úgy, hogy átbóklászom egyszer Angyalföld zöldjeit. Ez jön most. De persze igyekszem szokatlanabb vagy újabb helyeket fölkeresni, nem a Fáy utcai Vasas pályát, mondjuk, és főképp nem a Szent István parkot, amelyről minden gyerek tudja, még a legkisebb is, hogy zöld. Induljunk, mondjuk, a Kárpát utcai új park felől. Nemrégiben adták át, a helyiek most veszik lassan birtokukba, van benne minden, sportpálya meg játszótér – kicsiknek is, nagyoknak is –, folyóparti sétány, bicikliút, pihenőpark. Nemrég még senkiföldje volt ez, egy lakótelep mostoha sarka, melyet jobbára fekete homok és sok pihenő autótaxi borított. Most meg mindenféle vidám színek pompáznak rajta, nem is mondhatnám, hogy önmagában dominálna a zöld, hacsak akkor nem, ha fejünket 90 fokkal elforgatva nem gyönyörködünk kicsit a Margit-sziget elegáns fasorában (ami ugye nemrégiben még szintén Angyalföldnek számított), de ha tíz-tizenöt év múlva erre járunk (miért is ne tennénk?) már biztosan fog. Addigra kiterebélyesednek a most ültetett fák és a pázsit is megkomolyodik annyira, hogy magához ragadja majd a prímet. Hanem ha már itt járunk, sétáljunk át egy percre az utca túloldalára. Ez itt egy nevenincs terecske csak, egy kereszteződés szülte apró háromszög, amely a benzinkút és az úttestek között szerénykedik. Hajdan szebb napokat látott fű borítja, s két üres pad üldögél rajta. Az emberek is elkerülik jobbára, miért is járnának erre, amikor karnyújtásnyira ott van a diadalmas és ifjú Duna terasz. Pedig érdemes átsétálni ide, különösen, ha az embernek fényképezőgép is van a kezében. A hetvenes években épült, hajdan merészen modernnek számító irodaházból mára szebb napokat látott bankszékház lett, de az a különös kis szobor ott a téren, melynek kedvéért ezt a kitérőt tesszük, ma is a hajdani magyar arany, az alumínium dicsőségét zengi. És ha ügyesen bánunk a fényképezőgéppel, a szobor nyílásán át hétmérföldes zöldigényünket is játszva kielégíthetjük. Intsünk búcsút aztán a zöldben (és persze minden másban) gazdag Újlipótvárosnak, s válasszuk következő állomáshelyünkül a Angyalzöld szöveg: Jolsvai András, fotó: Tanyi Adrienne Pesti ember, ha a zöldbe vágyik (minden pesti ember mindig zöldbe vágyik, onnan lehet tudni, hogy pesti) nemigen jut eszébe olyankor Angyalföld. (Hanem a budai hegyek jutnak az eszébe, a Városliget, a Népliget vagy a Fradi új stadionja.) 30 BUDAPEST 2014 augusztus
