Budapest, 2014. (37. évfolyam)
7. szám július - Simplicissimus Budapestje
Demokrácia-gyakorlat a Pozsonyi út elején E hasábokon hónapok óta túltengenek az internettel kapcsolatos újdonságok, víziók, vágyálmok és lelkendezések. Most ellenben két olyan dolgot mesélek el, amelyeknek semmi köze a világhálóhoz. Az első történethez tudni kell, hogy két évvel ezelőtt átalakították a Pozsonyi út elejének forgalmát. A díszburkolat mellett a Jászai Mari tér és a Radnóti Miklós utca között egyirányúsították a forgalmat. Ezzel egy időben kétirányúsították a kerékpárforgalmat, fel is festették az útra. Természetesen a parkolási rend is módosult. Addig mind a két oldalon, ferdén parkolhattak az autók, a változás után az egyik oldalon ferdén, a másik oldalon a járda mellett párhuzamosan parkolhatnak, szakaszonként felváltva, pontosan felfestve. Az amúgy is nehéz parkolási helyzet tovább romlott, a Pozsonyi úton 10-15 százalékkal csökkent a parkolóhelyek száma. Áthágták a régi szabályt, miszerint csak kicsit szabad csökkenteni a számukat, inkább többször egymás után... Mit volt mit tenni, az autósok összeszorított foggal elfogadták. Kivéve egyetlen helyet. A Katona József utca és a Budai Nagy Antal közötti szakaszon az autósok egyszerűen nem vettek tudomást az új rendről, hogy csak a járdával párhuzamosan parkolhatnak – továbbra is ferdén álltak meg. Ugyanúgy, ahogy a szemközti oldalon, ahol ezt a felfestés jogszerűen lehetővé tette. Így a legkényesebb helyen, ahol a troli bekanyarodik, egy csúnya szűkület alakult ki. A szabálytalanul parkoló autók ráadásul gyakran nem személykocsik, hanem nagyobb méretű kisteherautók. A gondosan megtervezett rend szerint a troli akkor is be tudott volna kanyarodni, ha mellette egy-egy kocsi rövid időre megáll. A szabálytalanul parkoló autók éppen azt a tartalék helyet használták el. Néhányszor tanúja voltam annak, hogy a trolinak meg kellett állnia, és várni, amíg két tiszta öltönnyel a kezében, hanyatt homlok megérkezett egy autós, hogy tovább hajtson. De a legrosszabb a kerékpárosoknak. Az északra haladóknak veszélyes és bosszantó helyzetet teremt ez a tömeges szabálytalankodás. Ráadásul, az elszemtelenedés folytatódott azzal, hogy a kérdéses szakasz előtt és után is elkezdett – 100%-ig tilos helyen – parkolni egy-egy autó, általában este. Most persze a Nyájas Olvasó – aki már értesült arról, hogy Simplicissimus-nak másfél éve nincs autója és a családi döntés alapján már nem is lesz soha – azt hiszi, hogy az újdonsült autótlan neofita buzgalma szól belőlem. Pedig dehogy. Az egész ügy akkor kezdett bosszantani, amikor még volt autóm. Ha nekem nem lehet megállni ott, ahol régen lehetett, akkor nekik miért lehet? Egyszerűen nem értettem, hogyan maradhatott fenn ez a helyzet, amikor autós koromból emlékszem, milyen csipcsup dolgokért bírságoltak meg seperc alatt... Néha közterület-felügyelők jártak arra, megkérdeztem őket, hogy lehet, hogy nem változik a helyzet. Ők csak vonogatták a vállukat, hogy ők már szóltak, valami levelezés folyik az ügyben. De az is lehet, gondoltam, hogy ezek a tipikusan nagy autók a boltosokéi, akik megszokták, hogy a kocsikkal járnak munkába, és eszük ágában sincs távolabb parkolni... Jogi eljárást indítottak, még folyik a fellebbezési folyamat? De hogy ennek halasztó hatálya lenne? Mikor máshol ilyesmiért egy órán belül kerékbilincset tesznek a kocsikra? Mindebből csak arra tudtam gondolni, hogy – talán – valamilyen módon lekenyerezték a felügyelőket. Közben számtalan fényképet készítettem. Egy évvel ezelőtt beszéltem egy ismerős fiatal házaspárral, és biztosítottak róla, hogy ők is aláírják, ha írok levelet. Csakhogy nem tudtam rászánni magamat. Mert, hogy igazság szerint nem biciklizem, csak elvileg zavar a dolog... Fejben olyan szép levelet fogalmaztam! „Nem azt kívánom, hogy a mellékelt képeken látható gépkocsik tulajdonosait bírságolják meg (a rendszámtáblákat felismerhetetlenné tettem), hanem azt, hogy a helyzetet és az előírást hozzák összhangba. Vagy úgy, hogy betartatják az új szabályt (amelyet helyeslek), vagy úgy, hogy új szabályt hoznak...” Lassanként rájöttem, hogy miért nem lép az önkormányzat, illetve, amint egy újabb helyszíni érdeklődés folytán megtudtam, a BKK, mert a feltehetőleg tucatnyi tiltakozó levél mellett egyetlen helyeslő beadvány sem érkezett hozzájuk. A közvetlenül érintett bolttulajdonos autósok nyilván folyton írogatnak, a ritkán erre tévedő és bosszankodó kerékpárosok, meg a környékbeli elvhű, jogállam-rajongó fazonok, mint e sorok írója is, csak tervezgetik a megszólalást. És? – kérdi a türelmét lassan elvesztő olvasó. – Ebből ugyan mi lenne a tanulság? Szerintem az, hogy a sokaság érdekét a helyi érdekkel szemben az önkormányzatnak kellene képviselnie. Arra a szűk szakaszra mindenki számára kötelező, magas, de perc alapú parkolási díjat kellene bevezetni. Hogy az áruszállító végezhesse a dolgát, de a parkolás ne érhesse meg. (Persze aki akarna, az vásárolhatna állandó, saját parkolóhelyet.) És nem most, de tíz-húsz-ötven év múlva az ingyenes, alanyi jogon járó parkolás díját lassan, előre elhatározott módon évente emelni kellene. Így el lehetne érni, hogy az elöregedett autók helyett egyes lakosok már nem vesznek újat, hanem használják a pillanatokon belül elterjedő car-sharing szolgáltatásokat, meg az Uber által olcsóbbá tett taxikat... Ilyeneken gondolkodom, amikor várom Kosaras barátomat, akinek hivatali autójával együtt megyünk a klubba, hogy hetente háromszor elvégezzük az edzésprogramot, mert sokáig akarunk élni, hogy mindaz a sok szép dolog elkövetkezzék, amit fentebb írtam... A cigarettázó néni esete Nyolc éve költöztünk az 1937-ben épült Pozsonyi úti ház negyedik emeletére. Beleszerettünk, mert nagyon világos, különösen a sarokszoba úszik a fényben, egy kis sávon látszik a folyó és Buda is. Tudtuk, hogy van két hibája a háznak: nagyon kicsi a lift (ezt amúgy is ritkán használom), és a kapualj nagyon büdös (egy éve ajtót szereltek a kukatárolóra, ez drámaian javította a helyzetet.) Hanem ott a cigarettázó néni. Lehetetlen nem találkozni vele, mert folyton jön-megy, kezében mindig cigaretta. Bagózhatna a lakásában is, vagy a lakása és a lépcsőház közötti belső kertre néző szakaszon, de nem, ő a lépcsőházban szeret... Gyakran a második és harmadik emelet között, a kanyarban, nyitott ablaknál szívja a ciga-14 A VERSROVATOT SZERKESZTI KIRSCHNER PÉTER Simplicissimus Budapestje BEVEZETÉS A KORSZERÛ SZNOB- ÉS HEDONIZMUSBA, VALAMINT AZ ALKALMAZOTT EMBERLESÉS TUDOMÁNYÁBA
