Budapest, 2014. (37. évfolyam)

7. szám július - Bolgár György: Budapest, Budapest, te csodáás,

rettát, kezét gyakran leengedi maga mellé, a hatodikon is érződik a szag. Néha meg egyszerűen megáll a másodikon, a lakása felé vezető folyosóra nyíló ajtó csukva, úgy cigizik. Belső hangokra figyel.

Lerí róla, hogy magányos, elméje aligha lehet teljesen tiszta. Családom többször is visszatartott attól, hogy tegyek valamilyen lépést az áldatlan állapot ellen. Az eszembe sem jutott, hogy rászóljak, mégoly udvariasan is, az idős hölgyre, aki valószínűleg az anyám lehetne. Azt is elvetettem, hogy a közös képviselővel írassak felszólító levelet. Kicsit gyáva módon egy szűkszavú feliratot gondoltam elhelyezni a szabályszegések elkövetési helyein, a következő szöveggel: „A Házirend 13/9. pontja alapján a Ház minden közösen használt helyiségében tilos a dohányzás.”

Ennek ötletét csírájában elfojtotta nejem és kiskamasz legkisebb lányom. Aztán gondoltam arra, hogy csak egy áthúzott cigaretta piktogramot helyezek el: Ezt is letiltotta a családom, úgyhogy tűrök. Lassanként próbáltam megérteni a hölgyet.

Egy nap rájöttem, hogy biztosan nem érzi a cigarettaszagot, annyira megszokta. Azt hiszi, ha ablakot nyit, akkor megoldja a helyzetet. És arra is rájöttem, hogy aki lifttel utazik fel is, le is, az alig érzi a szagot. Nekem azonban, aki az örök élet reményében felfelé is (általában) gyalog megyek, lehet, hogy ezen úszik el majd az örök élet?

Utazás a nosztalgia-villamoson

Beszámolok egy kellemes élményről is, nehogy azt higgye az olvasó, csupa rossz dolog történik velem. Egyik este a Vigadótól igyekeztem haza (egy EU-konferencia részvevőit kalauzoltam át a városon, útba ejtve néhány fontos uniós beruházást), és vártam Európa legfestőibb villamosjáratát, a 2-est. És csodák csodájára, egy nosztalgiajárat érkezett. Kiderült, 500 forintba kerül, a bolondnak is megéri. Csak én utaztam rajta, meg a vezető és a kalauz. Sehol sem akart felszállni senki, de megfigyelhettem azt a sok száz ámuló mosolyt, amelyet a villamosom varázsolt a turisták és az őshonos budapestiek arcára.

A végállomáson elbeszélgettem a nagydarab, fiatal vezetővel, aki valósággal ontotta magából az adatokat. Mondtam, hogy az én kedvencem a Bukfenc becenevű kocsi, amelyre középen lehetett felszállni. Ebben a tekintetben is jó híre volt: félig már elkészült annak a kocsinak a renoválása, amelyet az utolsó pillanatban sikerült kimenteni a Szentendrén található szabadtéri „rohasztóból” (az ő szava.)

És ajánlotta, ne hagyjam ki, ha az eredeti millenniumi földalatti kocsik járnak néha, nagyjából kéthavonta. Ígérem, nem fogom! 15

Te vagy nékem a mi is? Az otthonom, mi más.

Lehetne persze más otthont (szabadon, több jelölt közül) választani,

Berlin, London, New York vagy Új-Zéland,

Megannyi, sőt annál is több retúrjegy nélküli végállomás,

De ha az örök bizonytalanság a legnagyobb kaland,

És értem – meg ellenem – itthon szól a hírharang, Maradok, bár vesztésre áll az örökös adok-kapok.

Előttem pesti utcahosszal vezetnek éveim,

A hajrában behozni őket, ím,

Ez a cél, amit csak a pesti utcán pesti hosszal

Érhetek el, nem pedig messzi New York-i besszel,

Itt, ahol alattam az élet áztatta föld nem eladó, de bármikor elvehető,

Mögöttem csak a szikár tények vehetők elő, Mellettem nem szól boldog ének,

Bár élek, kétségtelen,

Lélegzik a város is velem,

Néha simogatom, nagy nyilvánosság előtt is megteszem,

Köz- és magánszemérem elleni vétség,

Ahogy a pőre város és a kék ég hirtelen megrándul,

Fölöttem egy apró felhő elélvez,

Ér ez Még valamit ebben a korban, Amikor a jövő csikorogva lefékez?

BOLGÁR GYÖRGY: BUDAPEST, BUDAPEST, TE CSODÁÁS,