Budapest, 2014. (37. évfolyam)
6. szám június - Somogyi Krisztina: Anziksz a Kossuth térről
tanulmány, kutatás, kiállítás és program született ennek az újrafogalmazására. Az átfogó, megnyugtató megoldás azonban még várat magára. Itt mentünk be Az Országház északi oldalán, a téren állva feltűnik egy lépcső, ami lefelé vezet. Ez a Látogatóközpont főbejárata. A kürtő tetejéről egy lefele szűkülő folyosót látni, amely átszalad egy elegáns téren, majd kifut a rakparthoz. Az átlátás váratlan élmény. Szép gondolat az építészektől. Sok év múlva hatalmas, árnyat adó fák is lesznek a központtól kissé balra, annak a tervezői döntésnek köszönhetően, hogy a mélygarázs az elváráshoz képest mélyebbre került, így a 600 férőhelyes (amúgy nem látszó) parkoló tetejére nagy fák számára is elég vastag réteg föld került. Leérve a lépcsőn egyértelműen kortárs helyen vagyunk, magabiztos formálású, elegáns terekben járunk, és jól átláthatók a viszonyok. Ahogyan Steindl 1883-as pályaműve a történelmi utalásokban látott fontos jelentéstartalmat, és a részletek mívességére és gazdagságára figyelt, úgy a mai kor viszonyokat értelmez, és a felületek helyett inkább terekben gondolkodik. A mai építészeti nyelv sajátossága a Steindl-féle épülettel való csatlakozási pontokon érthető meg a leginkább. A logika tiszta: ami réginek tűnik, az régi, ami mai, az egyértelműen az. Szép példája ennek a mindenütt megjelenő nyersbeton. Igaz, különleges minőségben. A fehér beton már-már márványnak tűnik, tapintásra ingerel, elegáns. A fogadótérbe érkezők tehát még egy mai világban váltják meg jegyüket, kávéznak vagy pakolják le dolgaikat, de amint elindulnak a múzeum és a parlamenti séta irányába, szép lassan átvezetődnek a századfordulós épületbe. A védelmi kapun áthaladva hirtelen beszűkül minden, és elindul az időutazás. Tima Zoltánék nem akarták az épületet kívülről megbontani, így a térszín alatti alagútrendszerben keresték a csatlakozási lehetőséget. Ehhez az eredeti Steindl-terveket tanulmányozták. Köztudott, hogy az Országház fűtési- és hűtési-rendszere nagyon elmés módon van kialakítva, labirintusszerű folyosórendszer kering az épületben. A mai látogató egy ilyen részre jut, de a boltíves téglafolyosó láttán nehéz elképzelni, hogy ez korábban alig volt járható a csövektől. A míves építőmesteri munka ott megdöbbentő. A gondosság Tima Zoltánt is lenyűgözte: „Építészként az ember tisztában van az Országház jelentőségével és Steindl nagyságával, de amíg direkt kapcsolatba nem kerültem a házzal, azt gondoltam, hogy ez a barokk és a gótika házasításából komponált nagyon nagy épület nem okvetlenül az én ízlésem szerint való. Két évi munka után biztosan állíthatom, gyökeresen változott meg a véleményem. Az Országház megismételhetetlen alkotása az akkori kornak. Az épület részletgazdagsága páratlan. Lenyűgöző szintézise az akkori mérnöki és iparos tudásnak. Nagyon nagyra tartom Steindl Imre munkáját is, aki nemcsak megtervezte az épületet, hanem a kivitelezést is kézben tartotta.” Az Országház építéstörténetének megismerése a látogatók utolsó élménye lesz a bejárásról: a séta a XV. udvar alatt ér véget, ahol majd az épület makettje is látható lesz. Ez az udvar üvegborítást kapott. A kiállítótérből fellátni az épület belső homlokzatára. Az embert meglepetésként éri, hogy nem a megszokott fehér mészkő, hanem dísztégla és Zsolnay épületkerámia burkolja. Ez a váratlan élmény is a kiállítás része, úgy gondolom, az építészek véleményét is mutatja. Arról árulkodik, hogy Steindl hogyan képzelte volna el épületét, ha nem kell nagyon szorosan követnie a megbízó reprezentációs igényeit, és – eredeti szándéka szerint – az Országház a főhomlokzatain is téglaborítást kapott volna. Árnyékot és vizet kerestünk A térre visszaérkezve árnyékot keres az ember. A nagy, lombos fákra még várni kell, a régi nagy fák közül azonban a néhány legértékesebb ma is ott áll a téren. De miért kellett egyáltalán fákat kivágni? – mérgelődik a laikus. Szakembereket hallgatva ez a kérdés igen összetett, számos szempontot kellett figyelembe venni. Ilyen volt a Parlament épületének egyben való megmutatása az eredeti steindli koncepció szerint, de szempont volt az is, hogy a tér „zöld” értéke fokozódjon, mind minőségi, mind meny nyiségi értelemben. Az s73 tájépítésziroda – amelynek a szerepe azért is jelentős, mert ők nyerték meg 2007-ben a Kossuth térre kiírt építészeti pályázatot – már régóta behatóan foglalkozott a hellyel. Mohácsi szerint: „Na gyon szerencsés, hogy építész és tájépítész dialógusából született meg a terv. Ez egyben a történelmi hagyományokhoz méltó, hiszen bár a teret Steindl Imre tervezte, abba Ilsemann Keresztély városi főépítésznek is volt beleszólása. A mi koncepciónk egy későbbi, 1926-os pályázati felvetéshez közelít, amelyet Lechner a hazai tájépítészeti oktatás megalapozójával, Rerrich Bélával együtt hozott létre. Ez a terv reagál legjobban a város és az épület adottságaira. Sajnos, a megvalósításba belenyúlt az akkori városi főkertész Räde Károly is. Nem túl szerencsésen. Öncélúan meghatározott tengelyeket és irányokat. Ezt azért hangsúlyozom, mert az általa rossz helyre telepített fák máig hatóan okoztak értelmezési gondot.” Mohácsiék tehát a munkát a korábbi állapotok, téri szerkesztések megértésével és a meglévő növények feltérképezésével kezdték. A tér szerkezetét, klímáját és a növények jellegét, habitusát, élettartamát és jelentését vizsgálták. A tájépítész szerint: „A téren nem érvényesült Steindlnek az eredeti elképzelése, amely az épület láthatóságát és a három különálló térrészben való gondolkodást emelte ki. Ő is, mi is fontosnak gondoltuk a víz megjelenését és a tér klímáját. Ma felhőszerű állapotot eredményező vízpárologtató van a központi részben, és lett vízarchitektúra is a dísztér végében. A téren túlnyomó részt rossz 20 BUDAPEST 2014 június Az oldalt szerkesztette a Budapesti Építész Kamara A Kossuth tér tervezői: KÖZTI – Tima Zoltán építész és s73 – Mohácsi Sándor tájépítész
