Budapest, 2014. (37. évfolyam)
5. szám május
BUDAPEST a városlakók folyóirata Pro Cultura Urbis díj 2007 XXXVII. évfolyam, 5. szám megjelenik minden hónap 15-én Alapítva: 1945 I–III. évfolyam: 1945-1947 szerkesztô: Némethy Károly, Lestyán Sándor IV-XXVI. évfolyam, 1966-1988 szerkesztô: Mesterházi Lajos, Fekete Gyula, Vargha Balázs, Jávor Ottó, Szabó János Fôszerkesztô: Buza Péter Olvasószerkesztô: Saly Noémi Szerkesztôbizottság: Angelus Róbert, Buza Péter, Deme Péter, Hidvégi Violetta, Kirschner Péter, Mezei Gábor, N. Kósa Judit (kultúra), Saly Noémi, Sándor P. Tibor (archív fotó), Sebestyén László (fotó), Török András (Simplicissimus Budapestje), Zeke Gyula A szerkesztés mûhelye a Nagy Budapest Törzsasztal A szerkesztôség levelezési címe: 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. E-mail: szerk@budapestfolyoirat.hu Web: http://www.budapestfolyoirat.hu Kiadja: Press Xpress Felelôs kiadó: Dávid Ferenc 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. Telefon: 577–6300, fax: 323–0103 Lapigazgató: Fabók Dávid Terjesztés: HÍRVILÁG Press Kft. Telefon és fax: 411-0491 hirvilag.press@hirvilagpress.com A folyóirat megjelenését az NKA támogatja Nyomdai munka: Pharma Press Kft. 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. telefon: 577-6300, fax: 323-0103 ISSN: 1785-590x Nyilvántartási szám: 2.2.4/237/2004 A borítón: Küllőhúzó (11. oldal) A hátsó borítón: Keressük Karl Liebknechtet (25. oldal) BUDAPEST 2014 május BUDAPEST olyan város – Magyarország olyan ország – ahol fájóan hiányzik az igazgatás intelligenciája. Meg az ereje. Hogy útját állhatná a tulajdonlás önzésének. Mindnyájunk érdekében. Hogy kimenthesse a messzi vagy közelmúlt egész közösségeknek fontos értékeit a magánbirtoklás gőgjének karanténjéből. Itt van mindjárt közeli példának az ERMA esete (BUDAPEST, 2014/2). Egy esztétikai és várostörténeti szempontból is jelentős, fontos pesti portál neonbetűit, védett cégérfeliratát szereltette le a patinás üzlethelyiség új tulajdonosa a Teréz körúton. Mert neki – és kinek mi köze hozzá! – nincs rá szüksége. És amikor aztán ez a tény a védelemért felelős hatóság tudomására jut – a tudomására hozzák, de nem maga jár utána, nem maga fedezi fel, nem él a kompetenciájával –, a legkevésbé sem tanúsít felelős magatartást. Hogy helyre tenné a város nevében, hivatala lelkiismerete parancsára, de és sőt a rá nézve kötelező jogszabályok követése szándékával! azt, amit akarnok tudatlansággal kibillentettek státusából. Igen. Hiányzik, régóta, nem épült fel, gyenge lábakon áll, újabb és újabb hullámvölgyek mélyére sodródik a múló időben a közigazgatás – és a közös értékek védelmének intézményrendszere. Most éppen egy újabb lejtmenetnél tartunk. De ne legyen kétségünk: minden város, városlakó, minden polgár(ság), közösség (ha ugyan az), olyan hivatalokat és hivatalnokokat érdemel, mint amilyen önmaga. Gyengeségét, minőségét mutatja majd torzképünkként a história tükre. Egy percig se hisszük azt persze (nem volna korrekt, ha nem tudnánk és tudatnánk, együtt a fenti lesújtó véleménnyel), hogy mindaz, ami ebben a körben történik, rendszerfüggő volna. Modern históriánknak szinte minden korszakából hozhatunk újabb és újabb példákat arra, miként érvényesült a Kádár-korszakban, de ugyanígy a rendszerváltozás történelmi két évében meg az után is ugyanaz a gyakorlat, amelynek két szereplője az intelligencia és felelősség nélküli hivatal, hatalom meg az azt könnyen és következmények nélkül kijátszó magánönzés (magántudatlanság), nem beszélve a közönség általános közönyéről. Sokan emlékezünk még a város történetének ismerői az esetre, amikor fenn a Svábhegyen, a Költő utcában, azzal a feltétellel adta meg a remek kapcsolatokkal rendelkező új ingatlantulajdonosnak a területileg illetékes kerület hatósága Benza Károly tizenkilencedik századi operabuffó egykori házának lebontását, hogy annak legfőbb jellegadó elemét, elhíresült csavartkéményét áthelyezheti kerti szalonnasütője fölé. A különleges kémény természetesen nyomtalanul eltűnt az idő süllyesztőjében. A döntést jegyző hivatalnok pedig – természetesen – a posztján maradt. Sőt! Jóval később, a rendszerváltozás és a mindent elsöprő privatizálás éveiben került magántulajdonba a magyar hajósok szakszervezetének üdülője a Dunakanyar patinás településén. Az a villa, amelyet bizonyos Pfeffer Ignác orvosdoktor építtetett, akkor, amikor országos hírű pesti fürdőjét, a Dianát lebontották. A jeles intézmény két pompás kapuőrző szobrát – Huber József reformkori szobrászunk Minerváját és Apollóját – elszállítatta ide, nyaralóvillájához, hogy itt őrizzék tovább most már egy másik épület bejártatát. Ide hozatta kertdíszként azokat a római követet, szobrokat is, amelyek addig szintúgy Dianáját ékesítették, bárki megnézhette őket, szabad volt a bejárás az ingatlanra, minden érdeklődő számára. A villát a rendszerváltozás évkörében megvásárolta egy vállalkozó. Brutális magasságú kerítéssel zárta körül, a magáénak tudva és vallva a magyar nemzeti szobrászat kivételes jelentőségű alkotásait meg a város római időkből átmentett múzeumi tárgyait (is). Azóta se fér hozzá – igaz, nem is tett erre se akkor, se azóta komoly kísérletet – a tárgybani hivatalosság. A publicisztika olyan műfaj, amelynek gyakorlója azért érvel, hogy legalább gondolatban, s legalább aki olvassa, áról bére jusson valamely olyasféle ügyben, amit közös s megoldandó gondunknak lát. Ilyenkor semmiféle költői túlzás sincs abban, ha a megszólított maga a város. Vagy mondjuk mindazok együtt, akik a városért, értékeiért, örökségünkért felelnek. Mondhatni, erre esküdtek. Prózaibban szólva, ezért adjuk a fizetésüket. Akitől kapják, s aki ezért legalább felelősségvállalást várna, az maga: BUDAPEST
