Budapest, 2014. (37. évfolyam)

4. szám április - NANEEE! - Vakulj, magyar!

Hazatérése után Pollack Mihály fiával, Ágostonnal társult. Építészeti Intézetük azonban nem bizonyult sikeresnek. Az 1840-es évek második felében Károlyi István gróf alkalmazásában uradalmi építészként ter­vezte a fóti templomot, és dolgozott a csa­lád vidéki birtokain. A fóti építkezésekkel párhuzamosan emelte ma is álló első pesti bérházát, az Unger-házat (V. Múzeum kör­út 7. – Magyar utca 8-10. – ld. még TITKOS UDVAROK rovatunkban). „Ami Ybl Miklós ún. civil építészetét, a bérházakat illeti, e té­ren is igen kellemes változtatásokat hozott be a Pesten sokáig divatozott kaszárnya stílbe. Egyik legszebb bérháza a kőfaragó- és szob­rászművekkel dúsan ellátott takarékpénztári épület Budán a Lánchíd közelében, ilyen a gazdagon díszített, nagy terjedelmű Ganz­féle ház a Fel-Dunasor újonnan nyert tel­kén; s ilyen a nagy gonddal épült Schmidt-Unger féle átjáró ház az Országúton és a Magyar utcában stb. Mind ez épületek még késő időkben is fogják hirdetni mesterök sze­rencsés találékonyságát, gyakorlati ügyessé­gét és szakértelmét” – szól a kortársi véle ­mény 1865-ből. Bérházak, paloták, kastélyok és középü­letek sora jelzi Ybl kiapadhatatlanul gazdag alkotószellemét a fővárosban és vidéken egyaránt. 1882. december 5-én ötvenéves építészeti jubileuma alkalmából a Magyar Mérnök és Építész Egylet nagyszabású ün­nepléssel köszöntötte az építészek nesztorát, aki ezután még majd’ egy évtizedig alkotott. Dolgozott két fő feladatán a Bazilika és a Ki­rályi palota építésén, amelyeket haláláig nem tudott eljuttatni a befejezéshez. Elkészítette viszont a palota kertjeit lezáró Várbazárt, az Operaházat, az egykori Fővámházat (a mai Corvinus Egyetem főépületét), a ferencvárosi plébániatemplomot, a Régi Képviselőházat (a mai Olasz Intézet otthonát) és közelében az Andrássy Gyula Német Nyelvű Egyete­met, az egykori Festetics-palotát. „Ybl megtett annyit, amennyit a művé­szet és építészeti fejlődésünk érdekében, a fennforgott szerfölött nehéz hazai művé­szeti viszonyok közt tennie lehetett... na­gyobb joggal követelheti hazai építészetünk terén nemcsak a mester, hanem az úttörő címét is, mint bárki más, mert első volt, aki oly téren, amely eddig mondhatni, csaknem teljesen parlagon hevert, tenni mert és ten­ni bírt!” – írta a mesteréről Ney Béla 1879 decemberében a Vasárnapi Újság hasábjain. Utóhang Alig három hónappal az európai hírű vas­gyáros öngyilkossága után, 1868. március 11-én Ganz Jozefina Pest város Tanácsához fordult, hogy férje emlékére a köztemető délnyugati szegletében egy síremléket en­gedélyeztessen. A Fiumei és Salgótarjáni út kereszteződésében lévő helyszínre a család jól bevált építésze, Ybl Miklós komponálta a centrális reneszánsz templomokat idéző mauzóleumot. A négyzet alaprajzú teret három apszis fogja közre, míg a negyedik oldalon baldachinos bejárat vezet a sírká­polnába. A Ganz Ábrahám talapzaton álló mellszobrát övező vasrács mögött csigalép­cső vezet az alagsori kriptába, a szarkofág­hoz. A megfogalmazás mívessége, a felhasz­nált nemes anyagok – terméskő, vörös és fekete márvány, gránit – méltóságos össz­hangot adnak a síremléknek, míg a díszes vasrácsok, kandeláberek anyagukban is a kiemelkedő gyárosra utalnak. A kupolával koronázott építmény meghatározó saroke­leme a temetőnek, amely kívülről a város­képet gazdagítja. „A kőre rakott kő az igazi könyve a kul­túra történetének. Időkkel, viszontagságok­kal dacoló krónika, melyet végkép megsem­misíteni lehetetlen, mert anyaga van, ami halhatatlan. Nem légvár az, amit teremt, s aminek ideig-óráig talán csillogó semmisé­gét eloszlatja egy széllebbenés, – de reális valami, mely sokszor túléli alkotóját, késő nemzedékekhez szóló közvetlen üzenet lesz rég eltűnt idők nemzedékeitől. A művelő­dés nagy folyamában előkelő szerepe van azoknak, akik lelket lehelnek a kőbe s azt oly alakba öntik, hogy megfeleljen a jelen szük­ségletnek, beszéljen a jövendőhöz és fejezze ki az örökszép eszmét” – olvasható a Vasár ­napi Ujság 1882. december 10-i számában Ybl Miklós félévszázados alkotói pályája előtt tisztelgő írásban. ● A cikk megjelenését támogatta a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala 10 BUDAPEST 2014 április Évek óta fényesedik, megújul, átalakul, szebbnek, rendezettebbnek készül látsza­ni a Belváros, s vitathatatlan, hogy van is ennek eredménye. A régi Pest határútján, mindjárt a valahai főbejárat, a Hatvani kapu közelében áll egy ház, amelyben mindig is irodák, üzlethe­lyiségek működtek. Gyakorlatilag egy idő­ben épült máig elegáns szomszédjával, az Astoriával, az 1910-es évek elején, Hikisch Rezső volt a tervezője. Feltűnő műszaki megoldása a vasbeton váz – statikusa Zi ­elinszky Szilárd –, ez volt egész Budapes ­ten az egyik első ilyen építésű nagy ház. Háborús sérüléseit eltüntetve 1949-ben építették át, Szmodits Kálmán tervei nyo­mán. Aztán valamikor a hatvanas évek­ben az addig semleges színű mellvédeket a szalagablak sorok között élénk-rikitó, kék pirogránit burkolattal szerelték át. Élénknek ugyan élénk, mondhatni fel­tűnő még most is, de még feltűnőbb – s hosszú évek óta az –, hogy Budapest egyik kirakatában, többnyire még fóliával sem leplezve, vak ablakszemek bámulnak a Múzeum körútra, a főutcára. Mondjuk, úgy kéttucatnyi vak szemgödör. Nagyobb dicsőségére a jó karban tartás kötelezett­ségének (ezt ugyebár az önkormányzat hivatalai kellene hogy betartassák), a tu­lajdonos ízlésének és kötelességtudatának és úgy általában is a város állapotának. Meztelen a király? Vagy csak fenn az er­nyő, nincsen kas? Válasszanak! Igaz, mire ezek a sorok megjelennek részben ezen is túl leszünk. (B. P.) ● Vakulj, magyar! NANEEE! fotó: Sebestyén László

Next

/
Thumbnails
Contents