Budapest, 2013. (36. évfolyam)
3. szám március - Tillmann Hanna: Mélyfúrások és magaslesek
sok szintje – mert ne feledjem, hogy az utóbbiak legalább annyira meghatározzák egy város hangulatát, mint az évszakok vagy az egy főre jutó kedves bolti eladók száma. Így is tettem, és egyenes gerincű kószálóöntudattal nekivágtam a városnak. Elég volt a Jászai Mari térig mennem, ahol is egy tetőtől talpig sífelszerelésbe öltözött férfit láttam, aki (talán éppen az imént lecsatolt) sílécét adta el egy másik férfinak... A második furcsaság, ami megütötte szememet, egy Valentin-napi kirakat mögött rejtőzött: fekete csipke és rózsaszín selyem sávos, koncentrikus elemekből álló szívdekoráció, ahol a legbelső szívet egy mechanikus kar ki-be tologatta, pulzáló mozgásával félreérthetetlen asszociációkat keltve. Mikor újra föleszméltem, már a hetes busz megállójában álltam, és arra lettem figyelmes, hogy mellettem két szendvics ember áll, akik kávéznak és beszélgetnek. Aztán felszálltam a buszra, ahol az óriási tömegben nekem is jól jött volna egy szendvics-foglalat, két sík lap, amely elválaszt az emberektől... Később a Mátyás utcában volt találkozóm, ahol egy ízes rozé fröccs mellett társasjátékozni is lehetett. (Dixit-et játszottunk, ahol az asszociációs készségünket kellett használni, és egymás gondolkodásmódját kitalálni – ami frissen megismert játékosokkal igazán szép kihívás.) Hazafelé – már a saját asszociációs mezőimen bolyongva – egy Ráday utcai kapualjban két nőt pillantottam meg, akik a zuhogó eső ellenére pudingport, és olcsó háztartási cikkeket árultak egy rögtönzött pulton... Az abszurddal kényelmesre ponyvázott nap végén kegyelemdöfésnek alámerültem még a Nyugati téri aluljáróba – bár ne tet tem volna: poklok pokla – ahol a fémpénzes telefonoknál egy terhes prostituáltat ölelt át egy férfi . Egy helyet ismerek, ahol a város az ösz szes ellenünk elkövetett bűnét jóvá tudja tenni: és ez a fürdő. Ez a térből és időből kihelyezett sziget, ahol felsővezetők, beosztottak és a szabadúszók is egy vízben evickélnek, és ahol a szemlélő, az önfeledt és az ösztönös is megtalálja számítását. Az ember általában csak a testét és egy árva reklámszatyrot visz magával a csarnokaiba, ahol ha szerencséje van, a különböző hőmérsékletek és halmazállapotok között lassan-lassan sikerül levetnie a munkahelyi nyűgjeit és énjét, és ha le tudta csatolni a stressztől bebetonozott csuklyásizmait és az ülőmunkán fájdított derekát, hamarosan átadhatja magát a súlytalan figyelemnek és az áramlásnak. Bár még itt is érhetik meglepetések. Mint ahogy velem is történt, amikor a gőzfürdő forró párafoszlányai között egy középkorú és tekintélyes méretű férfi engem meglátva hangosan felkiáltott: „Oh yes!” És a „gondolkodjunk pozitívan” álterápiákat gúnyolva (vagy éppen aláhúzva?) még hozzátette: „Never say no!” Biztos, hogy érdemes néha a külföldiek szemével nézni a saját városunkat (magunkat is...) Elég egy indiai ember véleményét kérni, akinek a szemében városunk valószínűleg egy kellemesen hideg és tiszta helynek tűnik majd. De friss élmény egy vietnami nő, aki férjével pár hónap alatt divatos teázót nyitott a Petőfi Sándor utcában, számomra felfoghatatlanul gyorsan átverekedve magukat a bürokrácia akadálypályáin és buktatóin, és aki szerint Budapest szép város, és a magyarok kedvesek. És miért ne hihetnék neki? Csak le kell hámoznom a rám kövült pesszimizmust, és felfogni, hogy a világ megismerhetetlenül nagy, és léteznek a miénknél vadabb és jóval szegényebb helyek, vagyis a viszonylagosságot nem árt szem előtt tartani. Pedig a kószáló eddig azt hitte magáról, hogy tájékozott, széles látókörű, és valamilyen kozmopolita légkörben lebeg, és nem szívesen vallja be, hogy saját városával kapcsolatban képtelen megbocsájtó és objektív lenni. ● 15 BUDAPEST 2013 március
