Budapest, 2013. (36. évfolyam)
3. szám március - Debreczeni-Droppán Béla: A nagy pest-budai árvíz
A történelem folyamán számos árvíz sújtotta fővárosunkat, hogy pontosan meny nyi, persze nem tudjuk, hiszen viszonylag rendszeres feljegyzések csak a 18. század óta állnak a rendelkezésünkre. Mindenesetre a Dunán 1012-ben végigvonuló első ismert után a fennmaradt források 1838-ig még 53 jelentősebbről szólnak. Ezek két alaptípusra oszthatók: a tél végén kialakuló jeges árra és az általában a nyár elején előálló zöldárra. Az 1838. évi katasztrófa előtt a három legnagyobb vízállást hozó pest-budai árvíz (az 1744., az 1775. és az 1799. évi) szintén jeges volt. Ezek közül is a legmagasabb vízállással az 1775 februári tetőzött (864 centiméter). Ez után számos házon helyeztek el árvíztáblát, melyek hatvanhárom évvel később viszonyítási pontul szolgáltak. A dunai vízállás rendszeres észlelését egyébként a budai „nádori” vízmércén 1817-től végezték. (1823-ban a budai vízmérték zéró pontját az 1822-es legalacsonyabb vízálláshoz képest határozták meg, és ettől kezdve ehhez viszonyítva mérték.) Az árvizek mifelénk a Duna szétágazó, sekély medrű, szigetekkel és zátonyokkal szabdalt jellege miatt voltak viszonylag gyakoriak. Csak Komárom és Paks között negyven olyan helye volt a Dunának, ahol sziget osztotta meg a medret, elősegítve a jégtorlaszképződést. Pest-Buda alatt ez a veszély még inkább fenyegetett, hiszen a mai Lágymányosnál a Kopaszi és a Nyúlfutási zátony helyezkedett el, mintegy egy kilométernyi szélességben. Ezek és a Csepelsziget akadályozták a tavaszi jégelvonulást. A szakmai körök az 1775. évi csúcs után több alkalommal indítványozták és sürgették ennek a helyzetnek megoldását, a Duna szabályozását. A munkálatok el is kezdődtek, de ez a munka Pest-Buda térségét ekkor még nem érintette. Ez persze nem jelentette azt, hogy árvízvédelmi célból ne történt volna semmi, hiszen a mai Nyugati tér és a Lehel tér között megépült a váci nagytöltés, elkészült a Boráros tértől a Haller utcáig terjedő szakaszon az úgynevezett Soroksári gát, és egy fagát a mai Közraktár utca vonalában, egészen a Fővám térig. 1800 után ezekhez járult még a mai Falk Miksa utca és a Szent István körút vonalán megépült Tüköri gát, illetve a váci töltés meghosszabbítása a Városligetig. Mindezek nyomán a következő évtizedekben az a hamis érzet alakult ki a városlakókban, hogy ezek a gátak minden esetben megvédik majd őket. Vészjósló előzmények Voltak persze – elsősorban mérnökök –, akiket nem csapott be néhány évtized nyugalma. Közéjük tartozott Győry Sándor (1795–1870), a budai országos királyi építészeti igazgatóság vezetője, aki 1832-ben a következő szavakkal figyelmeztetett egy jövőbeli nagy árvízre: „Mivel a’ jégtorlatot ’s jeges árvizeket nemző okok nem csak nem fogyatkoztak, sőt 1775-től fogva nevekedtek is, nagy jégjáráskor csak egy pillanati, még pedig naponként mindig hihetőbb történetes megakadástól függ, hogy az eddigleni legnagyobbnál nagyobb árvízzel elboríttassunk, ’s egy könnyen előre látható szerencsétlenség miatt: tízszer több kárral lakoljunk, mint amennyibe a’ veszedelemnek egészen elhárítása kerűlne.” A témában véleményt nyilvánítók közül minden szakember egyetértett abban, hogy nem a leendő híd pillérei, hanem a „két testvérváros” alatti szabályozatlan, zátonyos Duna-szakasz ad okot a félelemre. Hogy ezek a félelmek megalapozottak voltak, arról néhány éven belül a laikus többség is megbizonyosodhatott. Az 1837-38-as tél az átlagosnál jóval hidegebb és csapadékosabb volt. Az 1837. december 26-i nagy esőzés után fagyos idő következett, az egyre jegesebb Duna a fővárosnál az új év első napjaiban már áradt, miután a folyó a Szekszárd melletti borrévi kanyarban még karácsony előtt beállt. Az áradást elősegítette az 1838. január 4-én és 5-én lehullott nagy mennyiségű hó. Tétény és Budafok (Promontor) egyes részei 60-90 centiméter magasan víz alá kerültek, Buda vízivárosi részét pedig úgy elárasztotta a folyó, hogy a lakosok már ekkor csónakokkal közlekedtek, a boltosok az emeletekre költöztek, a pesti Dunasor pincéi is megteltek. Január 6-án aztán elkezdett apadni, majd a következő napra a Duna, még magas vízállásnál, úgy befagyott, hogy járni lehetett rajta. El is indult a közlekedés Pest és Buda között, amiről a Jelenkor a következőket írja: „...nemcsak egy, de három helyen járnak a’ Dunán, ’s mind a’ három helyen olly sürün hullámzanak egymás mellett az emberek, hogy a’ kitérés és kisiklás teljes mértékben elfoglalja mindenki figyelmét...” A közle kedést azonban akadályozta, majd meg is gátolta a január 12-től tartó állandó hóesés és a hófúvás. A korabeli lapok szerint 2-3 lábnyi (63-93 centiméter) magas hó lepte be a várost, amely egyes helyeken, ahol a havat összehordta a viharos szél néhol elérte az egy ölet (189 centiméter). A Hazai ’s Külföldi Tudósítások megjegyzi, hogy ilyesmire az idősebbek 1812 óta nem emlékeznek. A Duna jegén ezt követően mégis még hetekig közlekedhettek, az olvadás csak február 26-án indult meg. A budai építészeti igazgatóság mérnökei az enyhébb időjárást hozó napokon a folyón méréseket végeztek, a pontos helyzet megsimerésére. Vásárhelyi Pál (1795−1846) neves vízépítő mérnökünk például február utolsó napján vizsgálta meg a Csepel-sziget csúcsán kialakult torlaszt. Az aggasztó jelentések hatására a hatóság a pesti partvonalon homokból és trágyából (!) mintegy négylábnyi magasságú töltést rakatott és (mentő) csónakokat készített elő. Egyben meghagyta, hogy gátszakadás esetén a városban minden harangot húzzanak meg, valamint hogy ágyúval és dobolással is jelezzék a bekövetkezett vészt a lakosságnak. 8 BUDAPEST 2013 március 1775. évi árvíztábla Budáról forrás: Kiscelli Múzeum Építészeti Gyűjtemény reprodukció: F. Szalatnyay Judit A nagy pest-budai árvíz Debreczeni-Droppán Béla 175 évvel ezelőtt sújtotta fővárosunkat a mai napig legnagyobb méretű dunai árvíz, amely idővel fontos történelmi eseménnyé vált. Ma is megrázó olvasni az egykorú tudósításokat, jelentéseket, naplókat, amelyekben a szemtanúk percről-percre beszámolnak a Pest-Budát ért katasztrófáról. És bár több emberöltő eltelt azóta, az újabb és újabb (legutóbb a 2002., 2006. és 2010. évi) árvizek nekünk, mai budapesti polgároknak is megmutatták a víz hatalmas erejét, egyúttal átélhetőbbé tették elődeink számtalan szép példát adó küzdelmét.
