Budapest, 2013. (36. évfolyam)

3. szám március - Horváth Júlia Borbála: Amikor nyílnak az egek

bármelyik helyszín, ahol gyűlhet a nép, csak menjünk már, ne habozzunk, gyűjt­sük szaporán az emlékeznivalót. Az utcán szembejön egy másik csoport, és még egy, és még, és még, ismerős a tűz a szemük­ben, mozog a szájuk, de lássuk, mit mond a zászlajuk, van-e ostor, ami hajtja őket, láthatatlan szál köti-e az elöl menetelőt. Nehéz kitalálni, ki, kicsoda, széles az utca, sokféle nép elfér rajta, vonultak itt már me­zit-lábak, bakancsok, lánctalpak, egy volt a nyelvük, a földjük, tán még a lelkük is, mégse fértek egymással. – Magyar vagyok... – első szónok első szó, mit is lehet hozzátenni, de elvenni se nagyon, talán csak annyit: – Itt akarok élni, tanulni, dolgozni... – fo­kozza mégis, manapság nem túl divatosan. – De ezek nem hagyják, de nem hagy­ják...– riposztok a tömegből, máris unal­mas a tankönyvduma, mert ha már feljut­tattunk oda, azt várjuk, hogy keményeket mondj, valami rendellenesen lázítót, ne a szokványost, mert ok nélkül nincs miért itt lennünk, és bármilyen mélyen vagyunk, fölfelé nézünk. – Nem hagyjuk, nem hagyjuk! Neveket, mondj, neveket! Le a fejekkel, mi az igaz­ságot akarjuk, és a szabadságot! Mert mi magunk vagyunk az igazság! – És a szabadság! – Igen, a szabadság! – Még ha nem is teljesen világos, micso­da is az mostanában, de az biztos, hogy mindenki felelős, a csurrantó és a cseppen­tő, aki fönt van, és aki tűri odalent, hogy így legyen, hogy nem gondoltak velünk, az utókorral, most viszont lángokban az ország, előre, srácok, gyújtsunk még na­gyobb tüzet, hogy messziről látszódjék, és elfedjük vele a régit, hogy legyen vilá­gosság végre minálunk! Parázs szavak lódítják a tömeget, a bu­sójárás kutyafüle ehhez képest, mert ott mindenkit maszk fed a menetben, itt vi­szont nyílt sisakkal sorakoztak fel a hívek; idős, fiatal, egyet akar, legalábbis addig, amíg színt nem kell vallani, vagyis el nem húz a háttérben a konkurencia; egyesüljünk vagy ne? Ez itt a kérdés, volt és lesz, ezer év óta. Félváll mögül pillantás a szomszéd­ban gyűltekre: copfos doktornő, kiugrott képviselő, fiatalságát őrizgető családapa, párthalmozó nyugdíjas-pár, pillogó baba­kocsis, biciklis, borvirágos kocsmalakó ke­zel a munkanélküli óvónővel, mérnökkel, szakáccsal, gulyással, jó modorú rossz­­módú és modoros rosszmájú összeszólal­koznak, a hiány kihozza az állatot; majd a színpadé újból a figyelem: szimpatizáns pártpajtás szólója várható. A hallgatótársak hangoskodása jótékonyan elnyomja szava­it, mert nekünk ő sem kell, mivel még nem tanítottak ki mindnyájunkat, milyen az érdekből lelkesedés, és ha nekünk valami nem kell, akkor tényleg nem kell. Menjünk inkább tovább, megvan a saját utunk, az a jó benne, hogy nincs előre kitalálva, ezért elkapni sem tudnak, ha éppen arról van, szó, mi még menni is őszintén megyünk, miáltal a karhatalom sem bír velünk. El­végre gondosan kitanítottak bennünket, miszerint tökéletesen egyenlők vagyunk megfáradt tanítóinkkal, sőt, életkorunk és a cyber okán megkülönböztetett tisztelet jár minekünk, amíg ki nem húzza valaki a dugót... vagy a gyufát. Mert akkor eljön a vézna testek éjszakája, amikor sápadt arc­cal meredünk a sötét képernyőre, se kép, se hír nem táplál többé, tudást, érzelmet, emberséget belülről meríts. – De hogyan, de hogyan? Mi a jogos, és ki a hiteles, s egyáltalában: kinek lehet hinni pénzőnagysága udvarában, mi a fent és hol a lent, jobbra vagy balra tarts, fekete és fehér szürkébe hajlik, magától nem mosódik a szennyes. Ami az egyik­nek langyos, az forró a másiknak, rend a rendetlennek diktatúra, mámor a józan­nak szabadság, sok lúd disznót győz, ha nem vigyáz a gazda. – Ne hurrogjatok, robogjunk tovább, keep in touch, kínai, holland, etióp, skót, vietnámi diák, épp oly szolidáris, mintha az otthonáról lenne szó. De milyen az a mintha-otthon? Mi azt honnan is tudhat­nánk; talán olyan hely, ahol értjük, de nem féltjük a nyelvet; akik kimennek magyarba, azok lassan térnek vissza magyarba. Oltha­tatlan vágyódásunk nyugat felé alig csilla­podott, holott újból a kelő nap uralkodik. – Te mit szeretnél? – Mit szeretnék, mit szeretnék; bukást vagy mé l t ó f o l y t at á s t! ● 3 BUDAPEST 2013 március

Next

/
Thumbnails
Contents