Budapest, 2013. (36. évfolyam)
3. szám március - Horváth Júlia Borbála: Amikor nyílnak az egek
Kiskabátban a hirtelen jött mínuszban, sapka, sál, öreges kötelem, nekem ne beszéljetek, csak mondjátok, mondjátok, odafönn a hordón állva, mi idelenn adjuk hozzá a masszát, ha jól teszitek a dolgotokat, szürke vasoszlopok acélpengévé forrnak, csak ne nagyon essen közben a rozsdás eső. – Ha kell, a vasat is arannyá változtatjuk, csak ide vele, a gyúanyag az igazán megfizethetetlen, elhiheted! – Rendben, akkor ott, háromkor az egyetem, a múzeum, a bisztró, a bank, a bolt előtt, az aluljáró fölött és a felüljáró mellett; szóval ne csak egyvalakit hozz, hanem százat legalább, ki sokat kérdez, az tervet öl, nem árt, ha termosz van nálad, a tartalom tőled függ. Csakis tőled. – Okés, ott leszek! Szólok a többieknek, nehogy kimaradjanak a jóból, mert az cserbenhagyással felér! – Ez az! Meglásd, ha eljössz, egy ültében kikiáltjuk, megszavazzuk, megalakítjuk, minket ugyan ne ugráltassanak, és nemen-ge-dünk! Nem, nem, soha, de soha. – Úgy van, soha, de soha! Gyertek velünk, előre, egységbe, egy a tábor, agitálunk, propagálunk, munkát, tanulást, népgyűlést; szóval a lényeg, hogy mondjon le. Mintha már hallottuk volna mindezeket, tán valami töresz file-ból ismerős, amit a telódra töltöttél, vagy a tévéből ömlik napestig, ahogyan naponta rágcsálják még mindig a kiégett középkorosztály mérvadó megmondói. Akárhogyan is, de mi nem engedhetünk, mert a lényeg, hogy jelenleg szabad ember azt csinál, amit szabad – oly ismerős szlogen – , és ez továbbra sem tetszik nekünk, úgyhogy megyünk ellene és kész! Nagy az élet, meglásd, s azon vagyunk, hogy még nagyobbra dagadjon, elvégre eleget olvastunk Petőfit, ha nem is a csúnya végig; mi sem hátrálunk, ahogyan a nagy elődök sem, hadd szóljon, mit szóltok? Jót szólunk, aki korban odaillőnek érzi magát, mi mást tehetne, béna is lenne ellenkezni, stréberen védeni a nagyelőadót a hangadó diákoktól, még tán árulással felérne, elvégre ott is ugyanolyan jót lehet aludni, mint bármely koleszszobában, párizsit reggelizni, lelkesedésből egymást melegíteni, és gyűrött, de nem tört kedvvel platformozni másnap hajnalig, közben világot váltani – na, nem aprópénzre. Hajnaltájt kincs a merülőforraló anya szertárából, és apa szavai a kitartásról, aki otthon felejtette a hálózsákot, kemény padon kucoroghat, párnának megteszi az iskolatáska. Esti buli hétvégére halasztva, mert elcsigáz az egész napos szolidaritás, még ha váltott lovakkal zajlik is, de reggelre miénk az egyetem, estére a város, az univerzum, bárki meglátja; remek előtanulmány a későbbiekre, elvégre a mostaniak is így kezdték. De addig még sok a dolog, odakint kell megmutatni, ki a diák e vidéken, irány megint a tér vagy Amikor nyílnak az egek szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László A hófelhők végül menekülőre fogják, ahogy minden tavasszal teszik; ahogy jöttek, mennek, még mielőtt napsugárba botlanának. Általános bizsergés vesz erőt a népeken, a téli álmot ébren élik tovább, ideges a lábuk és hadonász a karjuk, nyelvükön torlódnak az ötletek, egyik a másik elé. Váltsuk meg, kiáltsuk ki, minimális elvárás ebben az időben, hogy utcán legyen mind, ki számít, a sajátjaival. Márciusban, amikor nyílnak az egek, semmi sem lehetetlen, a távol oly közel, ugrásnyi semmiség. Mégsem találják egymást a kezek. 2 BUDAPEST 2013 március
