Budapest, 2013. (36. évfolyam)
2. szám február - Horváth Júlia Borbála: Almafröccs
ző a vendégtérben a vaskos fűtéscsövek és légelvezetők leplezetlen jelenléte, továbbá muszáj legalább két lerohadt kristálycsillárt akasztani a vakolatlan plafonra, amivel odalent bicebóca asztalok és háromlábú székek izgalma párosul – leginkább poharazgatás közben. E célból legegyszerűbb beköltözni egy tizen-éve lakatlan házba, melynek udvarán mintegy belvárosi dzsungelt képezvén elvadult ecetfák és orgonák vették át az uralmat, bevállalva a szezonális népszerűség kizárólagosságát. Mindezekkel együtt a fogatlan stukkószobrok vállalásuknak megfelelően, télen-nyáron tartják az egykor impozáns boltíveket, s ha minden jól megy, még vagy száz évig; elvégre romjaiból ismerszik a kultúra, eleinknek köszönet érte. Amiről a fénykorban még nehezen elképzelhető volt: e keleti romok, mára jelölt házszámok fejlett nyugati térképeken, s a követők fenntartások nélkül loholnak, ahogy beléjük fér, mindig csak az után, amit kapnak. A barátságos csoport tíz óra körül ér a helyszínre, lelkükben kis zsilippel, idevalók-e ők egyáltalán. Korábban kétségeik támadtak, mert úgy látták, túl sötét, amellett túl fényes, laza, de kínosan trendi, szóval: túl cool ez nekik, különben is rég találkoztak, dumálni kéne kicsikét, nemcsak bambulni. Aztán valahogy mégiscsak beadták a derekukat, hiszen a krém itt helyezkedik el esténként, így legalább megláthatni, ki az, ki számít. Persze felületes vizsgálódó számára nem rögtön derül ki, ruha teszi vagy egészen más, ami embernek nevezhető; s valóban nehéz eldönteni, klasszikusok nemhiába mondták ezerszer: ami lényeges, az a szemnek láthatatlan. Ennek megfelelendő, a jelenlévők nem túloznak ruházatban: egyentopisság az uralkodó, rongypongyolából jól állunk. De hogy biztosan kibukjék végre a zsírság, felület szükséges, s azt a vendéglátók is pontosan tudják. Hogy háttérként kevés már egy tisztességben leomlott tűzfal, és a másfél négyzetméter mosdatlan fürdőszobakő áhítata, az aládúcolt függőfolyosó, amit gondos kezek Rózsika néni toalett-tükör-gyűjteményének csorbult darabjaival és faragott ágy-fejvéggel dekoráltak. A varrógép-láb pedig show-elemként mára egyenesen snasszá vált, hiszen minden valamirevaló háztartásban legalább kettőt lekotortak a padlásról, s tisztes szalonok fődíszévé tették, bizonyítandó: becsüljük múltunkat, utánam srácok. Nos, imígyen helyezkedik a kis csapat, hamar felmérik, hogy az intenzív WC-illatosítók korában jobb, ha az udvari budisoron túl (a hátsó lépcsőnél balra) keresnek helyet maguknak, s a folyosórendszer rejtelmein átverekedve magukat saját itatópultra lelnek. Mindjárt három bárpultnál is próbálkozhatnak, végül utóbbi szívesen kínálja a trendi találmányt, az almafröccsöt, ami nem más, mint szódavízzel hígított almalé, elvégre a hely szelleme kötelez: hogyan kell a száz százalékot sikeresen ötvenre (se) redukálni. A kompozíció nagy sikert arat, Traubi soda szégyenében felszáradna, ha ily csúfság történne vele, aki elégedetlen, kérjen mást, esetleg próbálkozzék az igen gazdaságos csapvízzel, hozzá akcióban sós rágcsa jut újságpapírba töltve, nem baj, ha a héja földre hull. Már csak egy odaláncolt kerékpárral kell lejátszani a helyosztót, nem tudni, díszlet-e, vagy valaki a végsőkig ragaszkodott utazásának ezen formájához, és sikeres székszerző akció után semmi akadálya a szórakozás megkezdésének. Először is mi van veletek, újév, új kor, új a Nap alatt nálatok mi légyen, az érdeklődés őszinte, a válasz pedig soványka: mi lenne? Ami eddig, sodródunk az árral – már ha egyáltalán belekerülünk, de akkor aztán nagyon. Humorral él a sors, hogy túléljük, régi történetek kerülnek elő, néhány nehezen várt vallomás, és végre nevetés, éled a kannás borok órája, csörren az apró, mert úriember a pokolban is az, csak éppen ott már a hasonszőrű látja – se bánja. Éjfél után viszont a nagy egészbe olvadnak a szavak, darab ideig a frissen érkezőké a terep, ahogy diadalittasan berobbannak. Ők viszont nem tétováznak, gyakorlottan a belső helyiségbe vetik magukat, útközben kikérik ál- és igazi fröccseiket, a rutinosabbak egyszerre kettőt is, ne kelljen sort állni a következőnél, a bátrabbak gondolkodás nélkül beneveznek az álló-bicycle race-be, mások, akik inkább maguk szeretik mozgatni a bábukat, a csocsóasztalnál teljesítik ki játékszenvedélyüket, a többiek helyet vadásznak maguknak, vagy csókolóznak. Furcsán nyílik a terep, simán átlátni a szomszédba, akár még a terem végéig is, nem gomolyog áthatolhatatlan füstfelhő, mint az ánti-világban, amikor még asztalnál vigadott a dohányos, és a székre vetett kabát odahaza még napokig sugározta a bizonyítékot, hogy estére elmentünk otthonról. Lassan, de szívósan gerjed az alapzaj, ameddig bírod, szóhoz jutsz, folyamatosan emelkedik a hangerő, összébb húzza a fejeket, ilyen közel rég hajoltunk egymás szívéhez, vagy egy órát bírjuk szusszal, majd a massza lassan bekebelez. ● 19 BUDAPEST 2013 február
