Budapest, 2013. (36. évfolyam)

2. szám február - Horváth Júlia Borbála: Almafröccs

A kocsmázás egykoron nem éppen pozitív felhanggal bíró foglalatosságnak számított; mosdatlan szavak ütődtek üvegnek, kékes szemaljak árulkodtak hosszúra nyúlt éjsza­kákról, fogatlan mosoly próbálta bagatellizál­ni a megváltoztathatatlant, üss, és: szeretlek Zsuzsi, és: 1-9-5-9... – fakókék ákombákomok az ujjháton árulkodtak az élet folyásáról. Idő­vel a helyszín lepusztult, de most éppen ez adja a stichjét, tartós festék árnyalja a tekinte­tet, Zsuzsi pedig Fruzsivá, esetleg tűzokádó sárkánnyá változott a kibadizott felsőtesten. Romos a ház, rozsdaette a lépcső, a kibelezett lakások enyészete gondosan megtervezve. A jobblétre szenderedett házmester korábban gondosan megszűrte, ki mehet fel, most vi­szont tárt ajtók és színes lampionok mutat­nak utat a szórakozás birodalmába. – Figyu, akkor kilenckor ott! – rendben, ott, és nem máshol, nem muszáj előtte haza­szaladni amolyan avítt szokásként átöltöz­ni, jó lesz a bélelt gatya hócipővel, a nyakas garbó, sőt: az efféle helyeken elkél a nagyka­bát, elvégre egy bérház udvara a küzdőtér. A helyszínhez közeledvén nem kell nagyon kémlelni a házszámot és a cégért, ahol üres asztalok ásítoznak, tétova pincérek lapulnak a sarokban, két asztal jó, de ők is indulnak hamarosan, nos, hát, ez nem a keresett hely. Hiába a csokornyakkendős kezicsókolom, a vasalt asztalterítő, a borjúborda ahogy­tetszik módra, a különleges borarzenál szi­gorúan egyedi üvegében és főleg: tisztán, a süppedős szőnyeg, a tükörmárvány; nem jönnek, és nem jönnek be, ha a feje tetejére áll is a tulaj, mert valószínűleg a feje tete­jén áll a világ, és jobban esik a földszintről kémlelni az eget, mint a felhők közül. Ahol viszont tömegnyi arc cidrizve cigizik a kapu­aljban, örökké ki-be csapódik az ajtószárny, ahol zsivajoz a banda, ott jó helyen járunk, majd csak beférünk valahogy. Aki eleve fá­radtan érkezik, keresetlen entrée-val ligeti padra rogyhat, bárszéken billeghet, fotelbe folyhat, tonetten tűnődhet, ahogy tetszik, ülhet, állhat, fekhet is akár, ha éppen az jut­na eszébe, elvégre romokon gyűl az éji had, itt mindent szabad. Nincs ezen csodálkoznivaló, a romkocsma­dizájn nemcsak amolyan légből kapott enteri­őr. A berendezést illetően leggyakoribb, hogy helyfoglalásért cserében az egykori emeleti lakások kortárs műteremlakói engedhetik szabadjára régóta dédelgetett elképzelései­ket, hogy nyomot hagyva a jelenben hassa­nak. Ugyan ki másnak jutna eszébe zongo­rából szekrényt szerkeszteni, földgömbből állólámpát, csupasz téglára freskót festeni, mosogatószivaccsal párnahuzatot tölteni. Ennek megfelelően ma már szinte kötele-18 BUDAPEST 2013 február Almafröccs szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László Kevés olyan ember létezik ma Budapesten, ki ne járt volna valaha romkocs­mában. Mert ha tudatosan nem járt is, járt, legföljebb nem tudott róla. Tud­niillik, elég, ha valaha átélte egy százéves belvárosi bérház hangulatát, látta málladozó falait, kémlelte csőudvarát, beszívta lepusztult gőzeit, legföljebb kocsmát nem mindig talált falai között. Manapság a turizmus egyik figye­lemre méltó célpontja lett a tucatszám nyíló, elnéptelenedett lakóházból kidizájnozott szórakozóhely. Nehéz eldönteni, az Európában egyedülálló, amolyan szükségdivatként kialakult jelenség büszkeségre vagy keser-édes mosolyra ad okot a körüllakónak: kérem szépen, ennyire futja minálunk.

Next

/
Thumbnails
Contents