Budapest, 2013. (36. évfolyam)

2. szám február - Buza Péter: MAGÁNANZIKSZ - Gyilkosság a Modori utcában

Modori utcában. Ez a mai 14. számú, 1927-ben épült, szép, tornyos villa: a későbbi szörnyű események helyszíne, a tetthely. A Hidegkúti úti 115., azaz a Modori utca 3., a feleségről elnevezett MARISKA LAK akkor már nincs a Valicsek-Guoth família tulajdonában: a harmincas évek végén eladták, éppen úgy, mint az egy­más után kimért, egyre kapósabbá váló, 600 négyszögöles szeletekre szabdalt te­lekkomplexum többi darabját. (Egykori szomszédságukban Korenék – Kerényi ­ék – például 1932-ben 21 pengőt fizettek négyszögöléért, s ez baráti árnak számí­tott, tekintettel arra, hogy dr. Kerényi Dé ­nes hajdan gimnáziumi osztálytársa volt Hecskó Jánosnak.) Gyermekük nekik sem volt volt, és csak az emberi természetrajz tudós búvárai tudnának magyarázatot adni arra, hogy a házaspár, noha dúskálhatott volna a földi javakban, miért élt olyan szerényen, sőt, kupori módra, ahogy rokonságukban, szomszédságukban megismerték, s ami­lyennek nyilvántartották őket. Hecskó János – meséli Guoth Erzsébet – édesanyja születésnapjára szokásosan egy hátizsák férges almával jött el hozzá­juk gratulálni. Ha a szomszéd Korenék gyerekei átmentek Mariskához, és netán véletlenül megkínálta őket süteménnyel, a felszeletelt tésztát további kis kockák­ra vágta, nehogy elpazarolja, amit éppen megláttak a kölykök az asztalon. Az egyik kölyök a szomszédból – aki ké­sőbb megírta a maga családtörténetét, így nem csak az emlékezetére támaszkodhat, amikor felidézi ezeket a régi történeteket – ifjabb dr. Kerényi Dénes nyugalmazott mérnök mégis jó szívvel emlékezik Jani bácsira: „...ha volt valami problémánk a házban vagy a kertben, mindig szívesen se­gített. Szívesen és szeretettel gondolok visz ­sza gimnazista éveim sétáira, amikor Jani bácsival mentünk gombászni a Hárs-hegyre. Jól ismerte a környék gombáit, amire ő azt mondta, hogy ehető, azt teljes bizonyosság­gal haza lehetett vinni. ... a háborús években komoly segítséget jelentett a háztartásban.” Azt is Kerényi úrtól tudom, hogy Hecs­kóéknak volt egy bérbe adott, nagyobbacs­ka földbirtokuk is Baracska határában, Fejér megyében, és azt is, hogy amikortól a Vörös Hadsereg megérkezett a Nyéki dűlőbe, Jani bácsinak és Mariska néni­nek soha többé nem volt nyugodt élete, mert hiába próbálták életmódjukkal, öl­tözékükkel elhitetni a környék népével, szegények ők is, mint mindenki más, on­nantól fogva mindenkit rájuk küldött a szemben lévő „proletártelep” népe, a földszintes tömegszállás lakói. Rájuk, a „burzsujokra”. Vegzálták őket az oroszok, vadásztak rájuk a vagyonuk után nyomozó legkülönbözőbb hatóságok. Társbérlőket telepítettek – ak­kor természetesen – a villába, annak csak­nem minden helyiségét elfoglalva. Csak a középső, a verandás traktus maradhatott használatukban. Azt sem értette senki a konszolidált szomszédságban, hogy miért nem adták el a nagy házat és a nagy telket, amíg még megtehették volna. Miért nem osztották fel a területet kétszáz négyszögölekre, hogy a maguk számára építsenek vala­melyiken valami kevésbé feltűnőt? De meg is adták a magyarázatot mindjárt a saját kérdésükre. A terebélyes telek na­gyobbik része alatt ott bújik meg a ha­talmas pince, s ott a föld, a telek földje. Nyilvánvalóan ott rejtették-ásták el az értékeiket. Egyebek közt azt a nyolc kiló aranyat, amiről széltében-hosszában be-10 BUDAPEST 2013 február Érettségi találkozón: a fotó jobb szélén Hecskó János Kerényi Dénes az anzikszról mesél

Next

/
Thumbnails
Contents