Budapest, 2013. (36. évfolyam)
2. szám február - Buza Péter: MAGÁNANZIKSZ - Gyilkosság a Modori utcában
Modori utcában. Ez a mai 14. számú, 1927-ben épült, szép, tornyos villa: a későbbi szörnyű események helyszíne, a tetthely. A Hidegkúti úti 115., azaz a Modori utca 3., a feleségről elnevezett MARISKA LAK akkor már nincs a Valicsek-Guoth família tulajdonában: a harmincas évek végén eladták, éppen úgy, mint az egymás után kimért, egyre kapósabbá váló, 600 négyszögöles szeletekre szabdalt telekkomplexum többi darabját. (Egykori szomszédságukban Korenék – Kerényi ék – például 1932-ben 21 pengőt fizettek négyszögöléért, s ez baráti árnak számított, tekintettel arra, hogy dr. Kerényi Dé nes hajdan gimnáziumi osztálytársa volt Hecskó Jánosnak.) Gyermekük nekik sem volt volt, és csak az emberi természetrajz tudós búvárai tudnának magyarázatot adni arra, hogy a házaspár, noha dúskálhatott volna a földi javakban, miért élt olyan szerényen, sőt, kupori módra, ahogy rokonságukban, szomszédságukban megismerték, s amilyennek nyilvántartották őket. Hecskó János – meséli Guoth Erzsébet – édesanyja születésnapjára szokásosan egy hátizsák férges almával jött el hozzájuk gratulálni. Ha a szomszéd Korenék gyerekei átmentek Mariskához, és netán véletlenül megkínálta őket süteménnyel, a felszeletelt tésztát további kis kockákra vágta, nehogy elpazarolja, amit éppen megláttak a kölykök az asztalon. Az egyik kölyök a szomszédból – aki később megírta a maga családtörténetét, így nem csak az emlékezetére támaszkodhat, amikor felidézi ezeket a régi történeteket – ifjabb dr. Kerényi Dénes nyugalmazott mérnök mégis jó szívvel emlékezik Jani bácsira: „...ha volt valami problémánk a házban vagy a kertben, mindig szívesen segített. Szívesen és szeretettel gondolok visz sza gimnazista éveim sétáira, amikor Jani bácsival mentünk gombászni a Hárs-hegyre. Jól ismerte a környék gombáit, amire ő azt mondta, hogy ehető, azt teljes bizonyossággal haza lehetett vinni. ... a háborús években komoly segítséget jelentett a háztartásban.” Azt is Kerényi úrtól tudom, hogy Hecskóéknak volt egy bérbe adott, nagyobbacska földbirtokuk is Baracska határában, Fejér megyében, és azt is, hogy amikortól a Vörös Hadsereg megérkezett a Nyéki dűlőbe, Jani bácsinak és Mariska néninek soha többé nem volt nyugodt élete, mert hiába próbálták életmódjukkal, öltözékükkel elhitetni a környék népével, szegények ők is, mint mindenki más, onnantól fogva mindenkit rájuk küldött a szemben lévő „proletártelep” népe, a földszintes tömegszállás lakói. Rájuk, a „burzsujokra”. Vegzálták őket az oroszok, vadásztak rájuk a vagyonuk után nyomozó legkülönbözőbb hatóságok. Társbérlőket telepítettek – akkor természetesen – a villába, annak csaknem minden helyiségét elfoglalva. Csak a középső, a verandás traktus maradhatott használatukban. Azt sem értette senki a konszolidált szomszédságban, hogy miért nem adták el a nagy házat és a nagy telket, amíg még megtehették volna. Miért nem osztották fel a területet kétszáz négyszögölekre, hogy a maguk számára építsenek valamelyiken valami kevésbé feltűnőt? De meg is adták a magyarázatot mindjárt a saját kérdésükre. A terebélyes telek nagyobbik része alatt ott bújik meg a hatalmas pince, s ott a föld, a telek földje. Nyilvánvalóan ott rejtették-ásták el az értékeiket. Egyebek közt azt a nyolc kiló aranyat, amiről széltében-hosszában be-10 BUDAPEST 2013 február Érettségi találkozón: a fotó jobb szélén Hecskó János Kerényi Dénes az anzikszról mesél
