Budapest, 2013. (36. évfolyam)
12. szám december - Gács János – Hidvégi János: Köznév lett a tulajdonnévből
és Közlekedési Múzeumban éppúgy nincs nyoma, mint a Mecedes-Benz taxi centenáriumáról megemlékező német szakkönyvben vagy a Deutsches Museumban. Az említett könyv szerint 1912-ben Hamburgban már telefonon kommunikáltak a sofőrök a központtal s a központ a taxira várakozókkal (itt vezették be először a rendszert, nyilván nem függetlenül Drost lakhelyétől). A gépkocsivezetők egy egyszerű tárcsa oda és visszatekerésével jelezték a diszpécsernek az állomáson tartózkodó kocsik számát. Mivel nagyon különösnek tűnt, hogy a gyakorlatban alkalmazott megoldás ennyire különbözzék a szabadalomban leírtaktól, megkíséreltük nem Drost nevét, hanem a „bérkocsi” szót beírni az adatbázis keresőjébe. Ekkor máris előbukkant egy 1914. július 20-án bejelentett szabadalom, amelynek a berlini illetőségű „Drostné szül. Wunder Laura” volt a tulajdonosa, s az abban leírt megoldás már csaknem azonos volt a később ténylegesen alkalmazottal. A rajzon látható, hogy a telefon immár elengedhetetlen része a berendezésnek, bár a leírásban az szerepel, hogy az azon folytatott kommunikáció alapesetben egyirányú, azaz csak a központ utasíthatja a vezetőket. A kocsik beérkezését, illetve eltávozását két külön elektromos nyomógombbal kell jelezniük a vezetőknek, s bonyolult segédberendezések biztosítják, hogy illetéktelenek ne nyomogathassák össze-vissza a gombokat, s ha mégis megteszik, a központban ülő hivatalnok azonnal lássa, hogy fals jelzésről van szó. A leírás vége felé azért feltűnik az évtizedeken át használt kézenfekvőbb megoldás is: egy kulccsal zárható ajtó mögé kell helyezni a jelzőberendezést. A központ kezelőjének arra is ügyelnie kellett, mikor tűnik fel egyforma szám az egyes állomások beérkezési és eltávozási számlálóján: ez jelentette ugyanis azt, hogy az állomás üres, és a közelből kell odavezényelni egy vagy több kocsit. Ez a megoldás igen hasznos lehetett a forgalmi statisztikák elkészítésének szempontjából (mint ezt a leírás ki is hangsúlyozza), azonban nem tűnik nagyon praktikusnak. Ezt a feltaláló is észrevehette, mivel a bejelentésben le van írva egy komplikált elektromechanikus kiegészítő berendezés is, amely jelzi, ha a két szám megegyezik. Vélhetően az történt, hogy Drost valamikor 1911 decembere és 1914 júliusa között meghalt, özvegye, a jogok örököse pedig Berlinbe költözött. A további kisebb tökéletesítéseket nyilván vállalaton belüli újításként kezelték, Drostné legalábbis nem jelentett be több találmányt. Az utas, ha nem talált taxit az állomáshelyen, a készülékbe bedobott egy egykoronás érmét, és lenyomta az úgynevezett beszélő gombot. Ezzel összeköttetésbe lépett a vállalat telefonközpontjával, a beszélő-hallgató tölcséren keresztül pedig megrendelhette a kocsit. A telefonközpontos kisasszony arra is választ adott, hogy honnan, melyik állomásról és mikor küldi. A bedobott egykoronást a megérkező gépkocsivezető aztán Wertheim kulccsal kivette a Drostkészülék nyitható vasszekrényéből, majd a fizetésnél elszámolta. Úgy tűnik, Drost valódi érdeme nem a bonyolult készülék megalkotása, hanem a hálózati kommunikáció, információcsere gondolatának, rendszerének gyakorlatba ültetése. Ez alapozta meg a rendszer későbbi sikerét és elterjedését. (A történet kicsit hasonlít a telefonhírmondó esetéhez. Puskás Tivadar nak sem a hírmondó elektrotechnikai rendszerének kidolgozása a legnagyobb érdeme, hanem a nagyközösségi műsorszórás eszméjének korát jóval megelőző kidolgozása.) A hálózati működés jelentőségét mutatja, hogy a magyar szabadalmi adatbázis Frau Drost szabadalmán kívül mindössze még egy találatot ad a „bérkocsi” kifejezésre: az 1941-ben bejelentett szabadalom azt írja le, miként tudja a központ diszpécsere egyszerre áttekinteni valamennyi taxiállomás gépkocsi-ellátottságát. 22 BUDAPEST 2013 december A sofőr a központtal beszél a Krisztina körútnál Rajz Drost 1911-ben megjelent szabadalmából
