Budapest, 2013. (36. évfolyam)
8. szám augusztus - Horváth Júlia Borbála: Villamos kötések
erre aztán végképp nincs mit szólni, kisleány megadja magát, és sodródik az árral, olyannyira, hogy bevállalja a vészfék és a vezetőfülke környékének feldíszítését. Végül nagymuterék engedélyt adnak tizenkét darab másfél méteres, szivárványszínű girland összefűzésére (a villamoskocsi ablaküvegére szánják) és két maradék mintákból összedobott körkép kialakítására (a kapcsolószekrény oldala se éktelenkedjék dísztelenül), egyikük pedig ráadásként kubista tájképpel fejeli meg a kollekciót (domboldalon pipacs, gomba, fölötte a Nap), majd hirtelen elérkezik a nagy nap. A gerillacsoport tagjai előbújnak rejtekeikből – meglepő a létszám és a lelkesedés –, unokabarátok kiszállnak a helyszínre, hogy felmérjék, mennyi az annyi, mikor is kiderül, kissé alábecsülték a méreteket. Tüstént indul a forró drót: – Terikém, minden jó, ami kötött. Rozi, maradékot is hozhatsz, nem baj, ha nincs befejezve! Terikék és Rozikák erre a szekrény mélyére néznek, ahonnan megkezdett/abbahagyott (nézőpont kérdése) kardigánujjak, pulóvervállak, kesztyűtenyerek, harisnyaszárak, mellényeleje és hátulja, valamint más azonosíthatatlan, szívvel-lélekkel eltervezett ajándékromok kerülnek elő. – Ujjé – repes a kötőköri szív, tüstént megoldódhat a villamos bosszantó hiátusának leplezése, tarka-barka üléshuzatok formájában. A készülődés mintegy négyhat órát vesz igénybe, végül elégedett pillantások pásztázzák a street- vagyis tramart legújabb performanszát (ehhez képest a Demszky-oszlopok díszítése embrionális vállalkozás volt), már csak a kötés próbája van hátra, vagyis indulhat a járat, tessék beszállni! A délutáni rohanók egykedvűen lépnek a fedélzetre, fejükben szokásos gondolatok és még szokásosabb válaszok, majd amikor az ülésre huppanva kibámulnak az ablakon, horgolt paprikajancsi, mosolygó napocska és egyéb csipketermék árnyékolja a kilátást. Első pillantásra azt hiszik, rossz helyen járnak, mintha keveredne a valóság egy régi láda áporodott tartalmával, majd amikor hétköznapi álmukból eszmélve körülnéznek, látják, a helyszín stimmel, a környezet viszont sehogyan sem. Kérdőn néznek körbe, vidám utas-arcokat és örök kétkedőket találnak, összességében azonban derű uralkodik a negyvenkilencesen, és élő kommentek: – Egyszerűen szép. Kedves. Egyedi. Színes, boldog. Kalocsai. Olyan, mint otthon. Fura. Konkrét. Mosolyogtató. Persze sokan fotózzák, és rögtön hallóznak hozzá, hogy helyszíni beszámolóban is részesüljön a család, a kedves, a haver, sokan alig mernek leülni, nehogy elrontsák az áhítatot, amikor a hátsó felükkel érintik a műveket. A kocsin szakértők is utaznak, rögvest megnyugtatják a csodálkozókat, hogy a külföldieknek bezzeg nincs efféle gátlásuk, ők már megszokták az utcai akciókat. Manapság az osztrák utcaművészek egyenesen a házfalra, és minden szabad felületre festenek, a svájciak medencéket dekorálnak polipok és más tengeri gyümölcsök képével, a hollandok bohócfejekkel variálgatnak, az oroszok a tűzfalak helyett színes muralokat pörgetnek, a franciák táblaképeken imitálják az utcai hangulatot, a németek a berlini falra emlékeznek, s hozzák létre hasonmásait, Pécsett pedig a graffiti mellett továbbra is divat a vadplakátolás. Az utazóközönség érdeklődéssel hallgatja a beszámolót, kedvtelve nézeget körbe és örül, hogy ő viszont itt és most részese lett valaminek, ellenszolgáltatás nélkül kapott élményt és beszédtémát. A fonalgerillák tehát sikert aratnak, a művelet hatására az utasokból mosolygó emberek, az emberekből beszélgetőtársak, gyerekekből unokák, nagyszülőkből alkotók, egyben tévészereplők lesznek, merthogy a médiumok is szép sorban hírt adnak az eseményről. ● 19 BUDAPEST 2013 augusztus
