Budapest, 2013. (36. évfolyam)
8. szám augusztus - Zeke Gyula: ÖRÖKKÁVÉ - Pagony
Lassan negyedszázada élünk régi módon a politikai szabadság új, váratlan körülményei közt. Budapest e már történelmi korszaknak is beillő idő alatt számos téren kelthetett volna figyelmet a világban maga iránt. Lehetett volna egy normális ország normális fővárosa – kevesebb indulattal és több mosollyal az angolul és más nyelveken is beszélő emberek arcán. Kifestethette, csinosíttathatta volna magát, mint Bécs, új építményei nagyobb arányban születhettek volna meg tehetséges építészek asztalán, s nem szinte kizárólag lebontott házak helyére. Megpróbálhatott volna számot vetni a múltjával, bűneivel és értékeivel, sokféle bajával és a könnyűn feledésre vetett hagyományaival. Lehetett volna nézhetőbb és élhetőbb hely, lehetett volna más is talán... Ide vonatkozó remé nyeinkben és várakozásainkban csalódnunk kellett ugyan, mégis van valamink, ami úgy, ahogyan itt kivirágzott, csak a miénk, noha nem vártuk és el sem képzeltük, hogy megszületik. Úgy valahogy, írtam volna fenntartás nélkül, ahogyan minden olimpiáról elhozunk olyan aranyakat, ezüstöket és bronzokat, amelyekre senki sem számított, de sántított volna a hasonlatom. Mert ha az elmúlt évtizedben Budapest számunkra is váratlanul, fiataljainak mély ösztönéből lett is a romkocsmák városa, nem mondhatjuk, hogy e pompás státuszának ne lettek volna előzményei a vendéglátós nyilvánosság színes, és a maga formáiban szintén csak ránk jellemző múltjában. Hiszen volt már ez a város hosszú évtizedeken át a kávéházak, majd újabb – történelmileg már nem annyira számos, de a mi életünkben eléggé végtelen – évtizeden át az eszpresszók városa is. Budapest, city of ruin-pubs. Nem hangzik rosszul, és kellőképpen rövid ahhoz, hogy megjegyezzék. Magyarul azonban – Budapest, romkocsmaváros – el kell gondolkodnunk, pontos-e. Hiszen a nemzetközi buli-turizmust kiváltó romkocsmáink szinte kivétel nélkül a pesti oldalon, s ott is igen nagy mértékben a belső Erzsébetvárosban nyíltak és nyílnak meg, s csak kivételképp Budán. Ha a romkocsma fogalmát valamely már nem lakott, s lebontásra ítélt dualizmus kori házhoz, annak udvaraihoz és belső tereihez kötjük, akkor ráadásul azt kell megállapítanunk, hogy a budai helyek rokonterek csupán, amelyek nem felelnek meg e kritériumoknak. Ha az e körbe tartozni kívánó óbudai Kobuci kertre vagy a Döbrentei téri Platán eszpresszó asztalos aszfaltjára gondolunk, mindössze annyit mondhatunk, hogy Budán is vannak szabad égre nyíló vendégterek, amelyek a pesti oldal romkocsmáinak közönségére is számítanak. Ám láthatólag más a térképzésük, a levegőjük, a hangulatuk. A legromkocsmásabb hely Budán talán a valahai Hadik kávéház Bartók Béla (egykoron: Fehérvári) úti traktusába települt Szatyor bár, amelynek viszont nincs udvara, a járdára rakott asztalok pedig nem tekinthetők a romkocsmákra jellemző sajátosságnak. Mégsem, két okból sem indokolatlan Foitl András (Bandi) és Németh Vladimir (Vova) újonnan nyitott Kemenes utca 10. alatti helyét, a Pagonyt ebben a sorban elhelyezni. Ott van mindenekelőtt az alapítók múltja. Ők ketten nyitották meg 1989. december 31-én a Mikszáth téren, a valahai Bakony étterem helyén a Tilos az Á-t, s tartották tárva a politikai szabadság első zsenge éveitől mámoros új (és régebbi) nemzedékek előtt Pagony szöveg: Zeke Gyula, fotó: Sebestyén László 14 BUDAPEST 2013 augusztus ÖRÖKKÁVÉ
