Budapest, 2013. (36. évfolyam)
7. szám július - Baktay Ervin – egy játékos ember pontos önéletrajza
óta hozzá kellett szoknunk. A Városligettől a Krisztina térig lovas omnibusz közlekedett. Erre még sokan emlékeznek, mert csak a húszas évek elején tűnt el, s a Margitszigeten még tovább megmaradt a lóvasút. A közúti kocsikon kívül egy- és kétfogatú lovas bérjárművek bonyolították le a forgalmat, no meg a szépszámú magánfogatok. A fiáker, vagyis kétfogatú bérkocsi elegáns dolognak számított, különösen a „számozatlan gumirádlis”. Az ilyet már a kocsisáról könnyen fel lehetett ismerni, mert rendesen pepita ruhát, fehér mellényt viselt, hozzá magas szárú, virító sárga cipőt, állógallért, lehetőleg piros nyakkendővel, kerek keménykalapot – „pincs” volt a neve – és fehér kesztyűsen tartotta a sárga gyeplőszárakat. A legényesen kipödört bajusz is hozzátartozott a kocsis felszereléséhez. Az „úri világnak” – egészen az első világháborúig kedvelt szórakozása volt estefelé kihajtatni a kocsikorzóra. Ez a mai Hősök terétől végig a Stefánia úton az akkori Víztoronyig nyúlt el. A kocsik megkerülték a Víztornyot, és szép egyenletes ügetéssel ismételten végigrobogtak a korzó útvonalán. A korzózó urak és hölgyek az akkori divat csúcspontját képviselték: a férfiakon cilinder vagy kerek fekete, esetleg szürke vagy barna keménykalap, nyáron „Girardi” szalmakalap, azután fülig érő magas keményített gallér, széles nyakkendő, hatalmas tűvel benne, a bokán gyakorta fehér kamásni, a kézben furfangos alakzatokkal ékes, ezüst, vagy elefántcsont fogantyús sétabot. A hölgyek óriási, felépített frizurát viseltek, ennek a tetejébe – olykor arasznyival a fej fölött – hosszú, nagygombos tűkkel erősítették a változatos formájú kalapot, amely hol malomkerék méretű, hol apró volt, de mindig egész virágoskert, kitömött madársereg, vagy tolltömeg díszlett rajta. A hölgyek alakja is nagyon elütött attól, amit ma szépnek tartunk: elképzelhetetlen volt, hogy egy felnőtt hölgy ne hordjon fűzőt – „mídert”, ahogy általában nevezték – s a szépségeszmény hatalmasan duzzadó keblet, valószínűtlenül karcsú darázsdereket és dúsan domborodó alapépítményt követelt. A földig terülő szoknyák szegélyére úgynevezett „kefezsinórt” varrtak, hogy a szó szoros értelmében seperhessék a port, a hölgyek pedig csak nyáron vagy az estélyi ruhához húztak kivágott cipőt, egyébként másfél arasz magas fűzőscipőt viseltek, amilyet manapság inkább csak az állapotos asszonyokon látni‚ vagy akiknek a munkája hosszas álldogálást követel. Rendkívül szokatlan látvány volt, ha olykor a bő és hosszú szoknya alól egy pillanatra kivillant a boka – ez olyan pikáns élménynek számított, hogy a férfiak lázba tudtak jönni, lírai költők pedig versekre fakadtak tőle. A kocsikázás már csak azért is nagyon jó dolog volt, mert felszálláskor a hölgy kénytelen volt megemelni az uszályt és láttatni a bokáját. A korzón magánfogatok is, nagy számmal jelentek meg; ismert pesti urak maguk hajtották a bandázsokkal ékes orosz trappereket a könnyű kocsi bakján ülve, míg mögöttük karba font kézzel, peckesen ült a libériás inas. Az egyfogatú bérkocsi – a komfortábli, röviden konflis – a köznapi, igénytelenebb szükségletet szolgálta, s elszánt ember kellett hozzá, hogy ilyen járművel jelenjék meg a korzón. A konflis a vasútra vitte az utasokat, vagy az állomástól haza, s az üzleti dolgaik után járókat hordozta meggondolt sebességgel városszerte. A konfliskocsis már nem volt olyan hatásos jelenség, mint a kétfogatú fiákeres: kopottas ruhában, ócska keménykalappal a fején, hanyag tartásban gubbasztva a bakon hajtotta lovát, amely sok esetben inkább csak gebe volt szegény, a kocsis orra pedig többnyire szép borvirágos színben virított a lefityegő, vastag bajusz fölött. Fuvarok között a „standokon” ácsorogtak, a „pasasérra” várakozva. Télen, ha hideg volt, erélyes lendülettel csapkodtak a karjaikkal, nagyokat csattantva saját hátukra, hogy ne fázzanak. A lovak búsan lógatták a fejűket, s az orrukra akasztott zaboszsákot rázogatták. A standokon külön figura volt a kocsimosó, akire a zabosláda kezelése, s a lovak etetése is hárult; télen, amikor havazott, szabad idejében remek hóembereket épített a stand mellett, sárgarépa orral, pipával a szájában és rozzant cilinderrel a kerek fején. Mindez hozzátartozott a pesti utca képéhez. ● a képek forrása: MKVM 16 BUDAPEST 2013 július A kisfiú Baktay ebben a cirkuszépületben tapsolt az artistáknak A margitszigeti lóvasút egy 1900-ban postázott klépeslapon
