Budapest, 2013. (36. évfolyam)
7. szám július - Baktay Ervin – egy játékos ember pontos önéletrajza
A régi Baross kávéház berendezését ízléses, előkelő tónus jellemezte; nem hasonlított az úgy tíz-tizenöt évvel később kialakuló, harsány, hivalkodó, csupa tükör és aranyozás pesti kávéház-típushoz. Sötétbarna faburkolat – lambéria – takarta a falait, sőt mennyezetét is, s a kis tér felé néző szárnyon a falborítás kereteiben nagyalakú freskók voltak láthatók, tavaszias hangulatú képek, réten virágot szedő, nagy szalmakalapot és derekukon széles szalagot viselő hölgyekkel és kislányokkal; jó nevű festő – Pauly Erik – művei voltak. A kávéház középső szakaszát fából épült karzat osztotta ketté, odafenn voltak a kártyaasztalok, alatta pedig a biliárdozók lökdösték hosszú dákóikkal a csontosan csattogó golyókat. A Baross valóban disztingvált kávéház volt, csöndes és finom hely, tele állandó törzsvendégekkel, s a körbesétáló tulajdonos, a szakállas Gfellner bácsi, személyesen ismerte minden vendégét. Nőket ritkán lehetett látni, inkább csak nyáron, az utcára kirakott teraszon fagylaltozva, de mindig szolid urak társaságában, soha magukban. A kávéházat a megnyitásától fogva éjszakára sem zárták be, a záróra fogalma Budapest kávéházi világában csak az első világháború után született meg. Éjszaka a „lumpok” tértek be a Barossba, de ezek is többnyire a fiatalabb nappali törzsvendégek közül kerültek ki és még italosan is megőrizték kifogástalan modorukat. Nem volt zene, éneklés, lárma – az átéjszakázott urak csak egy „huszárrostélyosra” – fokhagymás pirítósra – egy „krampampulira”, „strumpfbandlira” vagy „knikkebeinre” – a mixelt báritalok szerény ősei – ültek be, hogy helyreüssék gyomruk egyensúlyát. A Barossban még a kaszírnő is méltóságteljes dámának hatott. Ferenc, fizetőpincér pedig fölvehette volna a versenyt a Nemzeti Kaszinó bármelyik gentlemanjével. Elegáns könnyedséggel, nesztelenül jöttment és egyetlen mozdulattal, csalhatatlan gyakorlottsággal markolt elő a frakkja alatt hátul felkötött hármas bőrtárcából mindig pontosan annyi aprópénzt – koronát, hatost, ötkrajcárost, krajcárt – amennyi a vendégnek visszajárt. Egyszer meghívókat osztott szét: a kávéház személyzete egy vasárnap hajókirándulást szervezett Visegrádra és vissza. A törzsvendégek mind beneveztek, családostól. Mi is részt vettünk a kiránduláson. Ferenc még katonabandát is szerzett a hajóra, és hazatérőben tisztelő ámulattal láttam, hogy meghitt főpincérünk odaáll a zenekar elé, és kotta nélkül, saját kezűleg dirigál el egy-két darabot. Hát ilyen ember volt Ferenc, a Baross „főura”. (...) A villamos közlekedésnek általában nem volt még nagy múltja Budapesten, négy éves voltam, amikor nővéreim nagy izgalommal mutogatták az ablakból az első villamoskocsit. A Nagykörúton, a Boráros tér és a Nyugati (azaz Nyugoti, mert akkor még így írták és mondták) „indóház” között épült meg az első villamos vonal, majd ebből kiágazva a Király utcán és a Fasoron át a Városligetig haladt a Városi Villamostársaság vonala. A többi főútvonalon, vagyis többszörösen kiterjedtebb hálózaton még mindig csak lóvasút közlekedett, pl. a Múzeum- és a Váci körúton – amelyet az első világháború óta többször is átkereszteltek – valamint a Kerepesi úton, amelyet 1905 óta Rákóczi útnak ismerünk. Nagy, nehéz hidegvérű lovak vontatták a sínen szaladó kocsit, a kocsis kék zsokés formájú sapkát viselt, piskóta alakú, egyetlen vaspálcával feltámasztott ülésen rostokolt a kocsi elején, a kalauz pedig kis vasutas kürt tutulásával jelezte az indulást. A lóvasút a Millennium után is még néhány évig életben maradt, és csak szakaszról szakaszra adta át helyét a Közúti Vasutak vonalainak. Két, egymástól független villamosvasúti társaság működött az egyik alsó, a másik felső vezetékkel. A Városi villamos kocsijai aprók voltak, s elöl-hátul nyitott peronban végződtek. A Közúti kocsik már hosszabbak voltak, s a két végükön zárt, üvegezett peron járult hozzájuk. Még közel két évtizeden át nem számok jelezték a különféle útvonalakat, hanem színek. A kerek jelzőtáblák tarka színösszeállításokkal utaltak a vonalra: a mai 6-os vonalán kék-piros volt a jelzés, a városligetin piros-zöld, stb. A régi békevilágban az állóhelyek száma szigorúan meg volt határozva; ha betelt a létszám, a kalauz lebocsátotta a „Megtelt” feliratú táblácskát az ajtók fölött, s ha a pesti nép akkor sem respektálta túlságosan a szabályokat, azért mégsem volt olyan zsúfolt szorongás a villamosokon, mint amilyenhez a világháborúk 15 BUDAPEST 2013 július Villamosforgalom a mai Blaha Lujza téren 1905 körül Omnibusz-végállomás a Krisztinavárosi templom mellett 1906-ban
