Budapest, 2013. (36. évfolyam)
1. szám január - Hamvay Péter: Műcsarnokosdi
A Műcsarnok az 1861-ben alakult Országos Magyar Képzőművészeti Társulat kiállítóhelyének épült. Mint Regős Andrea A Műcsarnok első évtizedei című, az intézmény honlapjáról letölthető tanulmányában olvashatjuk: a társulat alapítóinak célja volt „...a hazai képzőművé szetnek minden ágát lehető tökélyre segíteni, a műízlést nemesbíteni s a műszeretetet kiterjeszteni”. Ennek érdekében rendszeresen kiál lításokat rendeztek, melyekre kezdetben kizárólag magyar művészek adhatták be műveiket. Néhány bérlemény használata után az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat végre saját épületet emelt, méghozzá az Andrássy úton. De a Lang Adolf tervezte, 1877. november 8-án megnyílt palota hamar szűknek bizonyult, ezért a főváros és állam támogatásával Schickedanz Albert tervei szerint 1896-ban új épületet építettek, mégpedig kitünte tett helyen: a millenniumi kiállítás főbejáratának közvetlen közelében. Első tárlatán mindenki ott volt, aki akkor számított. A termeket 335 művész 1200 munkája töltötte meg: építészeti tervek, festmények, szobrok és grafikai lapok kaptak helyet – idézi fel Regős Andrea a Műcsarnok tényleges megszületésének ünnepélyes kezdetét. Igaz, már ekkor voltak olyanok, akik – az 1889. évi párizsi világkiállítás mintájára – szakítani akartak az eddigi tárlatok formájával, ahol „a zsúfolt összevisszaságban elvesznek a művészi irányok, a fogékonyság hamar kimerül”. Ehelyett néhány ismert alkotó addigi életművét mutatták volna be. Ez az igen korszerű gondolat azonban elbukott a társulati tagok konzervativizmusán. Ami nem véletlen, hiszen a kiállítás anyagának jórészét eladásra szánták, a művészeket tehát a dicsőségen kívül az anyagi érdek is mozgatta. A program alappillérét itt a tavaszi és a téli tárlatok jelentették. A tavaszira eleinte külföldieket is meghívtak, míg a téli tárlaton általában kizárólag a magyarok vehettek részt. A bemutatandó művek válogatását is a művészek végezték, ami gyakorta vált feszültségek forrásává. A rendszert ezért is többször módosították, először kettőre, majd háromra gyarapítva a zsűrik számát: minden alkotó a saját „irányának” megfelelő grémium elé vihette így a művét. A sértődések persze így sem ritkultak. A régi tárlatprogramok stílusát a későromantika és a historizmus jellemezte, közös kiindulópontjuk a müncheni realizmus. Ennek hatását egyrészt az ott tanult mesterek alkotásai, másrészt a Benczúr Gyula irányí tása alatt álló Mesteriskola érvényesítették. A századvégtől jelen volt a szimbolizmus és a szecesszió is, majd négy éves harc után végül bejuthattak a nagybányai iskola alkotói is. Igaz, ők sem külön iskolaként állíthattak ki: az iskolákat egy régi szabály eleve kitiltotta a Műcsarnokból. Ennek elsősorban gazdasági okai voltak, a tanítványok műveinek olcsósága veszélyeztette volna a mesterek eladási elképzeléseit. A századfordulón aztán – új elemeként ennek a világnak – a Nemzeti Szalon támasztott friss konkurenciát a Műcsarnoknak. Különösen, amikor Ernst Lajos vette át a vezetését, és 1903-ban gyűjteményes kiállítást rendezett Ferenczy Károly nak, majd 1907-ben őt kérte fel a Szalon Erzsébet téri új épülete nyitókiállításának megszervezésére. Az első világháborúban a Műcsarnok hadikórházként működött, 1919. júniusában aztán a proletárhatalom által köztulajdonba vett műkincsek kiállítását rendezték meg itt. Ezt a zárójeles epizódot követően pedig, a két világháború között a „műcsarnoki művészet” mellett végre már az új irányzatok is megjelenhettek az épületben, és az Országos Magyar Képzőművészeti Társulaton kívül mások is rendezhettek kiál-22 BUDAPEST 2013 január MŰCSARNOKOSDI szöveg: Hamvay Péter, fotó: Sebestyén László Nem csupán a legnagyobb, legrégibb, legszebb, legelőkelőbb kiállítóterem a városban, sőt az országban, de szimbolikus helyszín is. Talán ezért nézte ki magának a túlságosan megerősödött Magyar Művészeti Akadémia, Fekete György. Ha beköltözhetnek, revánsot vehetnek a magukat eddig elnyomottnak érző művészek. Ide a régi szalon-kiállításokkal! Ahol némi baráti zsűri után minden képzőművész kiakaszthatja a portékáját! Mert valahogy így működött a dolog a régmúlt időkben is... Igaz, régen sem mindig, s különösen nem a huszadik század első évtizedeit követően. Az intézmény históriáját röviden áttekintve azonban jól látható: a Műcsarnok sorsa hű tükre mindenkori kulturális közállapotainknak. Ezekről pedig általában (és különösen) ritkán mondhatunk túl sok jót.
