Budapest, 2013. (36. évfolyam)
6. szám június - Horváth Júlia Borbála: Kőkór
A rókáknak viszont mindegy. Akár természetvédelmi területen is érezhetik magukat; fák, virágok, fény, olykor vihar, villám, de viszonylagos nyugalom, anyuka hatalmas rutinnal fölugrik napozni a legutóbbi pattintott kőkorszak tekintélyes termékére, a bazalthegy tetejére. Odafent mintha elmosolyodna, bár ez a rókák esetében leginkább alanyi jellegzetesség, a fehér szőrmellény fölött optimista szájvonal. A kicsik követnék, de az egyik szurokpamacs megcsúszik a fényesre csiszolódott felületen; nemhiába koptatták fa- és egyéb gumikerekek a Dózsa György út testét majd’ egy évszázadig. A kövek ugyanis onnan érkeztek, kigondolhatatlan találkozása ez a civilizációnak az állatvilággal, de jobb itt még időben megállni, mielőtt az ember csodálatos földi tevékenységének méltatása következnék. Rókáék azonban tudják a dolgukat, amint észlelik a megjelenést, egy gyors sztárfotót engedélyeznek csak, majd a Lenin-mauzóleum rejtekeit keresve eltűnnek. Van ízlésük, annyi szent. Vörös márványról van szó, takarosan sorakoznak a lapok egymás mellett, holtában is méltóságot hirdet a múlt, ahogy a kortársak egykoron tiszteletet adtak vezérüknek. Tisztán kivehető, annak idején melyik kőlapon állt a szobor, és melyik volt a mögötte tornyosuló háttér, mire beugrik egy flash a múltból, ami után szükséges elnyomni a halk borzongást, s tovább szemlélődni. A monstrum elemeinek bal oldalára számsort ütöttek, mégpedig jó alaposan, ha valakinek újból kiállítani támadna kedve valahol, ne kelljen sokat bíbelődnie vele. A telepőr leginkább a kőtárnak ezen szegletébe látogat el, gyakorlott szeme pontosan tudja, mennyi az annyi: Damjanich utcai sárga keramitkő-adag az ezerkilencszázhetvenes évekből, pucolva és anélkül. De más kincseket is találni errefelé: méretre vágott szürke burkolólapokat, amelyek valamely pesti aluljáró kifundált rendezettségét adták egykor, leharcolt úttáblák, amelyek építkezést, haladási irányt és parkolási tilalmat hirdettek, s hatalmuknál fogva irányították a népességet. Most viszont rozsdába csavarodott széllel szanaszét hevernek, s az idő meg valamely vandalírozásra hajlamos egyed a Budapest táblán bosszút állva vett elégtételt Élet pajtás trükkjein, vagy sodródott általa még mélyebbre. Úgy tűnik, a múltat végképp eltörölni továbbra is reménytelen vállalkozás. A szentimrei kőtár másik gyöngyszeme az egyenlőség jegyében raklapon kallódva várta a jobb időket, emékezve a régiekre töredezett szavakkal: A M ... LAMVA ... GÉPGYÁRA ... AJKAY MINISTE ... IGAZGATÁSA ALATT SE ... LÜGYELŐ ÉS... ... OTTLIE ... MŰVEZETÉSE MELLETT. Amelynek megfejtése, mint azt azután, hogy itt várakoztak egy darabig, már a BUDAPEST minden olvasója tudja: Kőkór szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László A „szemét vagy érték” kérdés eldöntésének problémaköre állandó téma, a megítélés sokszor csak nézőpont kérdése. Például Pestszentimre lakosai valószínűleg utálják, hogy egy kilométeres mihaszna betonfalat kell nap mint nap kerülgetniük, amely mögött repedezett kődarabokat, mosdatlan kőkockákat és sittes lomokat őriznek a szigorú sorompók. Mások viszont sokat is adnának azért, hogy egyszer jól fölpakolhassanak odabent, de a kivezényelt őrség a legkisebb réseket is nyomban fölfedezi a kerítés oldalában. Annyi legalább látszik, hogy az aszfaltgőz ebből az irányból már nem fűszerezi a légteret; ha az Ipacsfa utcai kőtelep beszélni tudna... 20 BUDAPEST 2013 június