Budapest, 2013. (36. évfolyam)

6. szám június - Horváth Júlia Borbála: Kőkór

A M. KIRÁLYI ÁLLAMVASUTAK GÉP­GYÁRA. VAJKAY KÁROLY MINISTERI TANÁCSOS IGAZGATÁSA ALATT. SEE­FEHLNER GYULA FŐFELÜGYELŐ ÉS GOTTLIEB FERENCZ FELÜGYELŐ MŰ­VEZETÉSE MELLETT Továbbkutakodva, a súlyos bazaltkoc­kák osztálya kerül szem elé. Sokkal inkább slágerintézmény ez az előbbinél, mivel to­vábbra is mindenkinek az kell, ami nincs vagy legalábbis nehezen megszerezhető, és legalább harminc-negyven évnél idősebb. Márpedig a kockák mindkét kritériumnak megfelelnek. Egy lelkes városjáró egyszer kiszámolta, hogy amennyiben a kockakő tizennyolcszor tizennyolc centiméter mé­retű, akkor egy négyzetmétert huszonöt darab tesz ki, természetesen a fugahely is beleszámoltatik. Ebből kiindulva, ha rop­pant elegáns módon, mondjuk, egy Thö­köly útnyi területet szeretnénk lekövezni vele – azt most ne vegyük számításba, hogy nemrég szedték fel éppen azokat a macska­köveket –, akkor körülbelül tizenkilencezer négyzetméterről lenne szó, ami négyszáz­hetvenötezer darab kőkocka lerakását je­lentené. Az árakat pedig véletlenül se em­lítsük (150-360.- Ft/db és 3500-4500.- Ft/m 2 lerakási díj), mert akkor végkép elmegy a kedv mindentől, vagy éppenséggel meg­jön a pár évet alig kibíró aszfaltozáshoz..., de arról majd lentebb esik szó. A népek viszont szerényebb léptékben gondolkodnak, garázsaikat, járdáikat, kas­télykezdeményük ügyes-bajos szegleteit díszítenék ekképpen, s egymásnak átad­va a kórságot esnek a divatőrület kőke­mény világába. Mert az Ilikéék is szerez­tek már valahonnan egy teherautónyit a drága anyagból, Zoltánékról nem beszél­ve, ráadásul nekik a világosfajta jutott, ami sokkal értékesebb és még tartósabb (úgy négyszáz év), Bandika szülei pedig a grillpartira gondolták a szalonnasütő körüli pergola alját kirakni vele, bár oda a kiskocka sokkal ízlésesebb volna. Hogy honnan vették, alig tudni, a smucig Fővá­ros nemigen osztogatja még pénzért sem, mert tartalékolják a javításra – mondják –, a magán-kőtelepek meg ki tudja, hogyan jutottak hozzá, mindenesetre szerencsések, akik megengedhetik maguknak, a többiek pedig nosztalgiázzanak a trolimegállóban, amit az úttest süllyedésének megelőzése végett kockaköveztek le. De ezzel még mindig nincs vége a lát­nivalóknak. Újabb tekintélyes méretű grá­nithasáb-kupacok következnek, járdasze­gély-kövek voltak egykor, méretük alapján alkalmasak lennének kerti Stonehenge­modellezésre vagy komplett autófelhaj­tó megalkotására, már csak a hintók be­szerzése lenne hátra, ahhoz majd esetleg a Vidámpark bontásakor lehet hozzájutni. Mindenesetre a kockakövetlenített sugár­utak és gyermekeik (Bartók Béla út, Dem­binszky utca, Dózsa György út, Fiumei út – Haller utca, Kőbányai út, Podmaniczky utca stb.) azóta mind aszfaltburkolatot kap­tak. Fentiek méretéhez képest elenyésző bontott nyom található a telepen, vagyis: hova lett a tengernyi kő? – kérdezik a gon­dos városvédők, szinte költőien. A nyomozások rendre elhalnak, főleg, mert manapság egyértelműen az aszfalté a jövő. Az Ipacsfa utcában erre is adódik megoldás. Mivel a terület korábban/rész­ben a Főkefe társtelephelye volt – tömke­leg kuka, útszóró só, akadályjelző palánk és további izgalmas eszközök tárháza –, a fenntartók valahogy itt felejtettek egy aszfaltdaráló gépet. Az évek során néha eszükbe jutott, akkor, biztos, ami biztos, nagy elánnal felújították, de Eső és Fagy kolléga módszeresen demonstrációt tar­tott, ki bírja tovább. Jelenleg döntetlenre áll a mérkőzés, a rozsdás csavarszegletek festékért kiáltanak. E plasztikus rész után nincs más hát­ra, mint összegezni az eddig tapasztalta­kat: Pestimrétől Stonehenge-ig, az Erzsé­bet-hídtól a Lenin mauzóleumig, Ilikétől Bandikáig, onnan pedig a múlt rejtelmes bugyrain át a kortárs városvédőkig. ● 21 BUDAPEST 2013 június

Next

/
Thumbnails
Contents