Budapest, 2013. (36. évfolyam)
4. szám április - Marafkó László: Háttérben vonatkattogás
„S háltak az utcán...” Nyolcvan év múltán is hálnak. József Attila azóta klasszikussá lett Hazám-jának sorát így rántja magához korunk. Mindennapjaink. Egyik töredékében ráadásul ez áll: „Már sokszor alszom úgy a népligetben / mint egyszerű hajlaktalan...” Nyugodtan megkoc káztathatjuk, hogy nem a nagybetűvel írandó Népligetről lehet szó, hanem a Városligetről, amelyen a Korong utcai albérlet felé tartva – a spórolás kényszeréből – gyakran átvágott a költő. A kritikai kiadás jegyzetében az utolsó szóban az a-t é-re (hajléktalan) javították, az eredetit nyilvánvaló betűhibának vélve, de a szójátékokat annyira kedvelő költő esetében miért ne hihetnénk tudatosnak az írásmódot? Különösen, hogy amúgy sem tudni, a félbemaradt sorokban merre szaladt volna tovább a gondolat... A kiszolgáltatottságra az a legérzékenyebb, aki már maga is megjárta az elesettség stációit. Költőnk túlteljesített. A biztonsághiányos gyerekkortól kezdve, amikor a korán apátlanul vergődő csonka család végiglakja a Ferencvárost. Már a Gát utcában, a 3-as számú szülőház után rövid időn belül még két helyen lesz lakásuk (8. és 21., III. emelet). Aztán tucatnyinál több nyomorúságos albérlet, alkalmi szállás, nagy ritkán önálló bérlemény, a Liliom utcától az Üllői útig, a Haller utcától a Soroksári útig, s rövid ideig majdnem Pesterzsébet közelében, az úgynevezett városi házakban. A szűkölködés, a megtűrtség belemaródik a kisfiú mindennapjaiba, aki nyolcéves korától a maga módján megpróbál segíteni a Mamának, hogy felszínen maradhassanak. Hullott szenet gyűjt a Ferencvárosi pályaudvaron, fát a Vágóhíd utcai fűrésztelepen, használható kokszot kapar ki a Csérytelep szemétbányájában. Az érettkori nagy versben, az Eszméletben ott a gyerekkori élmény, a zsigeri borzongás: „A teherpálya udvaron / úgy lapultam a fa tövéhez, / mint egy darab csönd; szürke gyom / ért számhoz, nyers, különös-édes. / Holtan lestem az őrt, mit érez, / s a hallgatag vagónokon / árnyát, mely ráugrott a fényes, / harmatos szénre konokon.” Nagyobbik nővére, Jo lán írja meg könyvében, hogy a kisfiú elcsavarog a déli összekötő vasúti hídra (megjegyzi, hogy ez volt akkoriban az egyetlen ingyenes híd), innen bámulja az alant elhaladó uszályok különös „szigetéletét”, s követi a minden ízében remegő vastesten átdübörgő vonatokat, amint eltűnnek a messzeségben. Nem az utazás és elvágyódás, hanem a létezésből elragadás monstrumai. Fenyegetés és szinte kecsegtető eltűnés. A Kései siratóban a kamaszkori trauma rögzül: a kisfiú távollétében meghal a Mama, örök hiányra, vádra és bűntudatra ítélve az ittmaradót: „A vonattetőn hasaltam keresztben, / hoztam krumplit; a zsák ban köles volt már; / neked én konok, csirkét is szereztem. / s te már seholse voltál.” A vonatút megint a végzetesség élményét mélyíti el. Ifjú- és felnőttkorban, az időleges magabiztosság és röpke boldogság szakaszaiban is feltűnik a vonatkép: „A nap kigyulladt vonata elrobogott / Egykedvű küszöböm előtt.” (Látod?) Az Óda Mellékda lában a ritka remény kötődik a képzethez: „Visz a vonat, megyek utánad, / talán ma még meg is talállak...” Még a véletlenszerű motívumként szereplő vasúti képekre is mindig baljós árny vetül: „Egy részeg ember fekszik a síneken / És messzi ről lassan dübörög a föld.” (Részeg a síneken) Másutt: „Ülni, állni, ölni, halni, / Vonat elé leguggolni...” Micsoda ismétlődése a komor háttérnek, ami Szántó Judit Naplójá ban olvasható: megismerkedésük elején – a szegénység kényszeréből – a Nyugati pályaudvar II. osztályú (!) várójába ültek be beszélgetni. A Korong utcához (a 6-os számú házban laktak Szántó Judittal) közel volt a vasút. Ritka idillt örökít meg a Nyári délután: „Boldog vagyok? A Kedves / mellettem varrogat / s hallgatjuk amint elmegy / egy vak 28 BUDAPEST 2013 április HÁTTÉRBEN VONATKATTOGÁS szöveg: Marafkó László, fotó: Sebestyén László
