Budapest, 2013. (36. évfolyam)
4. szám április - Ráday Mihály: EXFÓRUM - A faszádizmus divatjáról
1989 és 1991 között dolgoztam főépítészként. Az első voltam – és máig az egyetlen –, akit nyilvános pályázat alapján neveztek ki erre a funkció ra. 1971 és 1989 között a VÁTI tervezője, majd műteremvezetője, számos rendezési terv készítője voltam, Ybl-díjat kaptam, számos hazai és egy nemzetközi tervpályázaton (Firenze) is díjat nyertem. Főépítészként átfogó koncepciót dolgoztam ki Budapest fejlesztésére, összhangban az 1996-ra tervezett világkiállítással. Leginkább ismertté vált eleme a Csepel-sziget északi részére elgondolt „második városközpont” (Csepel-City, Csepel-Manhattan). 1991-ben megváltam a hivatalomtól: úgy éreztem, a politika túlságosan rátelepszik a szakmára. 1992 és 1997 között a ferencvárosi rehabilitációt irányító SEM IX városfejlesztő társaság vezetője, majd 2012-ig a Városfejlesztés Zrt. elnöke voltam. 2012-től saját cégemben, az Aczél Városépítész Bt.-ben városrendezési és városfejlesztési terveket készítek. Párizs szerelmese vagyok. Ha csak tehetem, minden évben ellátogatok kedves városomba, és soha nem hagyom ki, hogy felkeressem a Vendoˆme teret. Régebben az átmenő forgalom és a parkolás tönkretette, mára a helyzet teljesen megváltozott, a sikeres rehabilitáció eredményeként eltűntek innen az autók, a maga teljes szépségében, eleganciájában élvezhető. A Vendoˆme teret Jules Hardouin Man sart tervezte 1698-ban. Helyesebben szólva a teret övező térfalakat – kulissza-homlokzatokat –, merthogy az egységes, szimmetrikus homlokzatok mögötti telkeket egyenként adták el jómódú párizsi polgároknak. Ők aztán a sajátjukon egymástól jelentősen különböző házakat építtettek, próbára téve az építészek leleményességét. Ha szemünkkel végigpásztázzuk a tetőgerinceket, rögtön kiderül a turpisság: fölöttük különböző tetőfelépítmények, kémények láthatók, a legteljesebb összevisszaságban. Ez aztán faszádizmus a javából! Különbség persze mégis van a mai gyakorlathoz képest, hiszen itt egy előre megépített homlokzat mögé kellett bújni, míg manapság egy meglévő épületet szokás a homlokzatig lecsupaszítani. Amikor egyetemre jártam, a „modern” építészetnek nagy volt az ázsiója. Azt tanultuk, hogy a tartalom és a forma egysége szakmánk alaptörvénye; hogy a belső tartalom (a funkció) kivetül a homlokzatra is. A posztmodern felfogás alaposan megtépázta ezt a szigorú elvet, a homlokzatképzést önálló művészi alkotásnak tekintette, és ugyanazon funkcióra számos igen eltérő homlokzatot is elfogadhatónak tartott. Mindez végül intermezzónak bizonyult, de nem maradt hatástalan. Az a felfogás, hogy a homlokzat formálása művészet, tovább él – és ez helyénvaló is. A modern-kori faszádizmus lényege: a kompromisszum értékvédelem és az ingatlanfejlesztés között. Amikor az ingatlanfejlesztői nyomással szemben az értékvédelem visszavonulásra kényszerül – márpedig ez igencsak gyakran előfordul –, „legalább mentsük a menthetőt!”: kénytelen a homlokzatra koncentrálni. Nem állítom azt, hogy ebből nem származhat jó vagy legalábbis elfogadható eredmény. Ha az adott épület például már menthetetlenül rossz állapotban van, úgy az ingatlanfejlesztő jót tesz, ha legalább ezt az elemet megmenti. A problémát leginkább abban látom, hogy egy értékesnek tekintett homlokzat mögött legtöbbször értékes épület vagy legalábbis értékes épületrészek, építészeti elemek húzódnak meg. Szinte biztosra vehető, hogy van benne még (legalább) egy értékes lépcsőház, korlát, oszlop, burkolat, s ezek megtartása még akkor is közérdek lenne, ha egyébként az átépített ház zárt funkciójú magántulajdon lesz. Végeredményben tehát – mint általában – a túlzott általánosítás erre a jelenségre sem alkalmazható. Van eset, amikor egy ilyen megoldás akár üdvözlendő is lehet, van, amikor elfogadható, és persze van, amikor üldözendő. Esetenként kell mérlegelni és ítélni. Urbanista, építész, jelenleg szabadúszó szakértő vagyok. Kedvenc témaköreim a környezettudatos építés és a városrehabilitáció. Az utóbbi években a környezeti kultúra oktatásához kapcsolódó helyismereti programokat szervezek. 2010-ig a Budapest Szíve Program projektmenedzsere voltam. 2006 novemberétől a Főépítészi Iroda vezetőjeként, majd Budapest megbízott főépítészeként dolgoztam. Korábban köztisztviselőként, tervezőként és kutatóként végeztem szakértői munkát városfejlesztési koncepciók és programok kidolgozásában, településrendezési tervek készítésében. A faszádizmust választó érdekek közt ott van a csomag, amely a használati igényekről, a korok változásáról szól: a cél kisebb belmagasságú és méretű helyiségek, hatékonyabban működtethető belső terek kialakítása, a szomszédos telkekhez csatlakozó oldal- és hátsó fronton lévő egytraktusos lakások felszámolása, s mindemellett a telken belüli parkolás lehetőségének megteremtése. A másik, ennél erősebb, a gazdasági érdek: az értékes belső területek ingatlanberuházásai megtérülésének, azaz az eladható-kiadható négyzetméterek növelésének szándéka. Az elsőként említett igények jogosak, habár érthetetlen, hogy miért akar egy fejlesztő műemléki vagy helyi értékvédelem alatt álló épület tulajdonosa lenni, ha eleve nem az érték továbbfejlesztésének a szándéka motiválja. Az utóbbi elfogadhatatlan, hiszen az eklektikus városmag már születésekor is spekulációs törekvéseket testesített meg. Hogy mégis ez lett a minta, azt a gondolatot provokálja: vajon nem lenne-e helyénvaló a franciából jött semleges szó helyett a német szakkifejezést, az „Entkernung”-ot használnunk? Ami kibelezést jelent. Leszögezhetjük: az új szabályozás területi védettségre vonatkozó passzusai a faszádizmust egyértelműen támogatják. Az örökségvédelem szempontja elsődlegesen nem maga az épület lett, hanem a telek közterületi határához legközelebbi építmény közterület felé eső homlokzata. Utcaképi megjelenése. Bár további követelmény, hogy az építések, átépítések, bontások során „nem sérülhet a védett településrész történelmileg kialakult szerkezete, beépítésének módja, összképe, a tájjal való kapcsolata, terei, utcaképei és az építmények együttesének összefüggő rendszere”, az örökségvédelem szakhatósági joga csak a telekhatártól számított tíz méteres távolságon belülre terjed. Vajon tényleg csak utcaképi jelentősége, városszerkezeti értéke van egy műemléki környezetben (még) álló háznak? Semmiképpen. A homlokzat és a belső kialakítás egysége, a kapualj-lépcsőház-udvar térsor átgondolt szervezése, az igénye-5 BUDAPEST 2013 április Aczél Gábor DLA Beleznay Éva
