Budapest, 2012. (35. évfolyam)
3. szám március - Horváth Júlia Borbála: Lazactatár
Persze lakásétterem és lakásétterem között óriási különbség van; a hideg-rideg, kimórikált, tisztán üzleti vállalkozástól kezdve – ahol alig várják, hogy befáradjon a vendég, majd nagyon gyorsan húzzon haza –, a szívélyes vendéglátósig, melyben viszont minden őértük történik, ahányszor és ameddig csak óhajtják. Valódi kalózok a becsületkasszával dolgozók (előtag kibékíthetetlen ellentétben látszik utótaggal), az igaziak pedig a jobb vendéglős ártól csak kevéssel eltérő tarifával dolgoznak. Van, ahol hozzájárulást kérnek a rendezvényhez: házilag készített húst, zöldséget, italt, s az estek meghatározott tematikát követnek: karaj és tarja, kebab és csevap, hurka és kolbász, csirke. Mások az izgalomra alapoznak, hogy az ember gondol egyet, felcsönget a belvárosi ház kaputelefonján, fölmegy a valahányadikra, és egy ismeretlen család nappalijában megebédel. Szélsőségesen laza helyszíneken olyan is előfordulhat, hogy addigra már mások is ülnek az asztalnál, olyanok, akik pár perccel korábban kaptak észbe, hogy még nem kaptak enni aznap. A profik persze azok, akik az eleganciát keverik a természetességgel, és a vendég menet közben úgy érzi, mintha régi barátokra lelt volna. A háziasszony ezekről mit sem tud, amikor értesül szerencséjéről – mármint hogy meghívást nyert lakásvacsora-estélyre –, toalettjét tekintve azonnal a praktikumot nézi: vendégséges és főzős is legyen egyben, ki tudja, milyen feladat elé állítják odaát. Ettől kicsit kopik a kedve, de végül tanulmányútként értékeli az eseményt, és várja. Amikor tájékozódik a miértről, egyenesen transzba jön, mivel a rendezvény nem más, mint esküvői vacsora. Elképzelvén a ceremóniát, szinte ünnepinek érzi a lehetőséget, amint élőben láthatja, hogy az újasszony alighogy kimondta a boldogítót, máris természetben teheti hangsúlyossá, hogy felkészült a páros életre, és nyilvánosan elkészítheti élete első kolbászos pacalját. A felelősség nem kicsi, ezt minden valamirevaló házi- és nem háziasszony átérzi, így, ez a mienk is, s kellő empátiával áll az események elé. Némi csalódás akkor éri, amikor indulás előtt kiderül, hogy a férji ágon ismerősök újraházasodók, tehát a nagy entrée már többszörösen megtörtént. Ez viszont senkinek nem szegi kedvét, sőt. Az összes meghívott – még a bizalmatlanabbak is – hamar fölmérik, hogy az efféle rendezvény a lehető legbiztonságosabb számukra. Innen nem lehet elkésni, nincs hosszú órákig tartó bevásárlás, a kétnapi sütés-főzés után egészestés hapták, hogy mindenki jól érezze magát, és legalább három ingerült mondat, mert a családban nem mindenki ért egyet az ültetési renddel, nincsenek évtizedek halmazataként túllakott helyiségek, okoskodó pincérek, túl vidám szomszédos asztalok, záróra, mosatlanhegyek, levörösborozott abroszok. Itt kizárólag várt vendégek, rend és barátság fogadja Lazactatár szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László A háziasszonyok többsége úgy a századik húsleves-töltöttkáposzta-mákosrétes elkészítése után vágyakozni kezd. Az érzésnek nem tud ellenállni, egyre csak szeme előtt lebeg a kép: a más konyhájában látná a vendégeket és önmagát, na, jó, kicsit persze besegítene, ha kell, azon igazán nem múlik, azután leülne a terített asztalhoz, és csak jöjjenek a fogások szépen sorban. Az álom megvalósulásában Fidel Castro élen járt, amikor betiltotta országában a vendéglők üzemeltetését. Hatására a jó kubai nép elkezdett összejárni, egymásnál vacsorálni, addig-addig, amíg a turisták is megérezték, milyen a tiltott gyümölcs íze a más lakásában. A lelkesedés nem ismert határokat, Európát is meghódította a fekete vacsorák ötlete, sorra nyíltak a lakáséttermek, mígnem Budapesten is. 7 BUDAPEST 2012 március
