Budapest, 2012. (35. évfolyam)
1. szám január - Buza Péter: Megáll Budán a posta!
Nem ad különösebb okot a büszkeségre, hogy a főváros legelső postaházáról egyetlen egy fotó maradt ránk, az is olyan, amelyen az egész házsor megjelenik, s az objektív nem erre az épületre fókuszál. De azért mégis érdemes elidőzni az 1850-es években készült, vagyis igencsak ősi felvétel részletein. Bemutatjuk. Magáról a hivatalról is alig tud többet az utókor a fentebbieknél. Jószerivel csak annyit még: innen indult és ide érkezett hetente egyszer a Pozsonyon át közlekedő bécsi postakocsijárat (a 18. század végétől pedig a Temesvár-nagyszebeni is, minden negyedik héten), s hogy az út Buda és Bécs között – váltott lovakkal – 31 órán át tartott. Minden más nyilvánvalóan úgy történt, zajlott, működött itt, ahogy a szakma, a postamestereké üzemelt mindenütt a birodalomban, a nagyvárosokban. Ha tetszik: a helytörténet innen tovább lépve szakmatörténetté válik, hogy eljöjjön a postai küldemények rendszeresítésének az a korszaka, amikortól megjelennek Budapesten a képeslapok is, és köztük – nagyjából az 1890-es évektől – az első újévi üdvözlőlapok. Ezeknek az újévieknek (s nem csak a budai postaszolgálatnak) fellelhetőek némely kultúrhistóriai előzményei itt, a Duna jobb s bal partján. Amennyire a fennmaradt nyomtatott lapok dátumaiból kiolvasható, a 19. század közepétől terjedhetett el az a szokás Budán és Pesten (bár Széchenyi már 1848-ban Budapestnek nevezte a közjogilag nem, de valójában létező magyar fővárost): a legkülönbözőbb szolgáltatások művelői adtak át – borravaló reményében – kuncsaftjaiknak egy-egy emléklapot. Többnyire (színes) rajz is volt rajta – kőnyomatos kivitelben – meg bornírt klapanciák. Úgy tűnik, legalább százötven éve ilyesféle nyomtatvány is társul az új évre szerencsét kívánók akcióihoz. Úttörő kéményseprők Látszik valami olyasmi is, hogy ezt az egész hercehurcát a kéményseprők kezdhették, de igen hamar csatlakozott hozzájuk mindenki (a nyomdák számának gyarapodásával s a termék olcsulásának ütemében) a lámpagyújtogatótól a házmesterig, a halottbejelentőtől (!) a mészárosig. Három emberöltőnyi idő sem telik el, szinte már alig akad szakma, amelynek képviselői ne éreznék úgy, hogy kötelező feladatuk ezt a gesztust gyakorolni, a polgárnak pedig nekik borravalót adni. Saly, a Noémi hívta fel a figyelmemet Tóth Árpád tárgyba vágó versére, 1913-ból. Nem állom meg, hogy a jelenség történeti adalékaként – mint keretest – ide ne idézzem. A kérdéskör irodalmában megoszlanak a vélemények arról, ki és mikor találta fel a képes levelezőlapot. De az logikus álláspont, hogy ez csak az után történhetett, hogy magát a „nyitott levelet” először a postára bízták. S tudjuk, az első „levelezési lapot”, a magyar-osztrák Correspondenz-Kartét 1869-ban fogadta be a posta. Gyors népszerűségét többek között annak köszönhette, hogy a zárt levélnél sokkal olcsóbban juttatták el a címzetthez (öt krajcár helyett kettőért). A képeslap feltalálójára már csak egy esztendőt kell várni: August Schwarz oldenburgi kereskedő 1870-ben levelezőlapját egy ágyú és egy tüzér képével gazdagította. Magyarhonban az 1890-es évektől jön divatba a találmány, és 1896-ban megjelenik az első saját szerzemé-7 BUDAPEST 2012 január 1950-es évek 1970 körül
