Budapest, 2012. (35. évfolyam)
2. szám február - Horváth Júlia Borbála: Áthalló
Kicsinyítőképzők márpedig vannak. De nem jogos a használatuk, ha 236 főt befogadó, nyilvános állomásról van szó. Ráadásul mobilról, ami Budáról kunkorodik Pestre, majd újból vissza Budára, majdnem összeér a sínpár, de aztán mégse. Senki nem ismer senkit, mégis belefolyunk egymás életébe, amikor megcsörren a telefon, és az utastárs hétköznapjainak kis szelete bevillan a délutáni csúcsba. Kezdődik a csörgéssel. Az igényesebbeknek egyedi van belőle, letöltött (400 Ft/db), vagy szerkesztett és testreszabott (mint a csináltatott ruhák), minél menőbb a mobil, annál nagyobb a lemezhűség, mintha a rádióból közvetítenék a zenét. Vagyis a csöngést. Szóval: halló. Mondjad. Szevasz. Ngen. Van, aki idegesen kotorász, hogy minél gyorsabban véget vessen ennek a résznek, mert kész lelepleződés, kinél, mi szól; mutasd a csengőhangod, megmondom, ki vagy. Hogy pontosan kit hívtak, azt leggyorsabban abból lehet megállapítani, hogy a többiek , kezükben a saját mobil jukkal megvetően merednek egyvalakire, mintegy sürgetve, hogy vedd már föl te süketfajd, hát a sajátodat sem ismered föl? – Szevasz Lacikám, igen, igen, én vagyok. Jó hogy hívsz, már akartalak...– Megkönnyebbült sóhajok, visszatér a hullámzó alapzaj. – Az Új köztemetőbe? – a közönség beszélgetését lassan lekeverik, mint a táncdalok végét, és részvétteljes oldalpillantások sorjáznak, kutatva, vajon kije halhatott meg az illetőnek. – Feketében, természetesen. Egészen feketében... – többen zsebkendő után kutatnak, hogy alkalomadtán ők lehessenek a legkészségesebbek. – Az egész kórus jön, vagy csak mi, páran? – ez utóbbival új szín költözik a fekete mellé, milyen hangulatos esemény, nem mindenki részesülhet ilyen szép végtisztességben. Kíváncsi fülek nyílnak a technikai részletek hallatán: – Nem tudom, a kották kinél vannak, én viszem a saját szólamomét, a többiek oldják meg maguk! Előtte beskálázunk, szépen fog szólni, meglátod. Számlát? Hát, ha muszáj, adhatunk. A kicsiny csalódással elegy érdeklődés alábbhagy, de nincs idő, mert megcsörren egy saját kompozíció, teljesen egyedi, csak most, csak itt hallható. A művelt harmincas középtopisan áll a forgóban, elidegenedett arcélét nehéz követni, mert állandóan kapkodja a fejét, nehogy lemaradjon valamiről. Roppant elfoglalt állandóan, és nemakármi akcen tussal belehallózik az aktuális cellába: – Format C, persze, az előfordul. Igen. Hányszor mondjam? Azután nagy fekete képernyő. Megvan? Na. Utána, inicializáltatni kell a fájlokat, fölismeri-e, az a lényeg, hogy cd-ről bútolj. A bioszban meg kell nézni, melyik vincseszter a prájmeri szléver, nyomj egy F12-t. Írd be, hogy szkendiszk ól szörfész. Hagyj most engem a Balatonnal, inkább nyomd az entert. Akkor még egyet. Még egyet. És F7. Eszkép. Ilyenkor csak a reszet segít, utána kék képernyő, engedd, hogy végigcsinálja a hibajavítást. Nem akarja? Akkor szpész. Dilét. Kontroll alt del. Eh, nyomd meg az összes billentyűt egyszerre, húzd ki a hálózati csatlakozót, és menj vissza a középkorba. Igen, egy sör talán még belefér a hétvégén, de nem vagyok hajlandó számítógépről beszélni veled – s így ér véget egy barátság, valahol a Ferenc és a József körút határában. Feszültségoldásként B-moll zongoraverseny, digitalizált változatban, pixelt búzamezők és digitalizált vonósok kíséretében: – Ne haragudj, innen a villamosról nem tudok faxolni! – sajnálkozva néznek az ibolyaszínű szemekbe, szegény, tényleg nem tud, de inkább való lenne neki vakszolni. – Ez a te perverzitásod, hogy mindig akkor hívsz, amikor nem alkalmas – pöröl tovább ibolyaszemű. – Jól van kicsikém, imádlak – folytatja elomolva, s már vagonnyi férfi utas rajong ezért a kis barnabutus szőkéért –, állandóan leskelődsz, te szakállas nyúlpecér, akárcsak otthon – ennél a pontnál az előrelátó kisgyermekes anyák heveny mesélésbe kezdenek, de a dörzsölt ötéves nyíltan rákérdez, hogy mama, az a nyúlizé milyen állat, és mama zavartan közli, hogy valami kiháziasított példány lehet... – Wesselényi utca. Egyik zsebben már percek óta bátortalan ziripeléssel öreg 6210-es próbálja fölhívni magára a figyelmet. Páran nosztalgiával gondolnak vissza azokra az időkre, amikor még saját, élő tücsküket nevelték az erkélyen, de néhányan már a mobiltücsköt is eldobták azóta, mert megjelent a nyolcvankettő-valahányas, ugyanis valaki kitalálta, hogy telefonnal kellene fényképezni, és a Bell-Daguerre fúzió végeredményeként kamerát építettek a mobilokba, amikkel remekül lehet haltorzó-arcképet készíteni bárkiről. Sőt, némelyikben még rádió is van, 3 in 1, ami egy samponnak is becsületére válnék, hát még egy telefonnak. De folytatódik a beszámoló az ibolyaszedésről, miáltal tisztes 6210-es nem jut szóhoz: – Képzeld, az igazgatósági ülés végén utánam jött, és a folyosón a kezembe nyomott egy csomag pilótakekszet, hogy saját gyártmány, pont annyi idős a cég, mint ő, ráírták a zacskóra a számot, bár a múltkor 9 BUDAPEST 2012 február Áthalló szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László
