Budapest, 2012. (35. évfolyam)
2. szám február - Bajor Zoltán: Nemszeretem madarak?
Idestova több, mint húsz éve vagyok a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület tagja. Belépésem időszakában a „varjúkérdés” Magyarországon még egyáltalán nem volt terítéken. Sőt! A ’80-as évek végén az egyik legkomolyabb természetvédelmi kihívást a holló (Corvus corax) megmentése jelentette. Kritikus helyzete mondhatni rászolgált a közismert mondásra: ritka mint a fehér holló. Mert fekete színűből sem volt sok. A fővárosban is jelen lévő Budai Tájvédelmi Körzet több mint tízezer hektáros területén például csak egyetlen pár jelenlétéről volt tudomásunk. Ma azonban már más a helyzet: Mátyás király madara jelenleg a főváros több pontján is költ, rendszeresen megfigyelhető. A város határain belül élő állománya négy-öt páros lehet. Budapesten belül ugyanez a létszámnövekedés figyelhető meg a többi varjúfélénknél is. Egyre több helyen láthatjuk a „fekete sereget” parkjainkban, házaink tetején, és gyakran előfordul, hogy a villamosra várakozók mellett bukkan fel kedvesen imbolygó járásával, élelmet keresgélve. De vajon tudatában vagyunk-e annak, hogy ennek a jelenségnek mi a magyarázata? Valóban több a varjú hazánkban? Tényleg veszélyben vannak a szarkák sorozatos támadásaitól énekesmadaraink? Ahhoz, hogy a válaszokat tisztán láthassuk, a „tűztől” kell elindulnunk. Ez pedig hazai varjúféléink megismerésétől kezdődik, hiszen legtöbben csupán „a varjúról” szoktak beszélni, holott Magyarországon összesen tíz faj alkotja ezt a figyelemreméltó csoportot. Szeressük – ne szeressük... Káros, veszélyes, és tűzzel-vassal irtani kell? Ha jobban belegondolunk, ezek a kifejezések, kategóriák egyoldalúan, emberi nézőpontból skatulyáznak be egy élőlényt, melyet, ha nincs szerencséje, nemszeretemnek kiáltanak ki, és ezzel a sorsa megpecsételődik. Így történt ez Budapest közismert téli vendége, a vetési varjú esetében is. Már a hatvanas, hetvenes években, amikor még majdnem háromszázezer pár fészkelt az országban, megbélyegezték azzal, hogy a mezőgazdaság, a termés egyik legfőbb ellensége. S hiába bizonyosodott be később, hogy ez így nem igaz, az ember nem kegyelmezett. Lőtték ahol érték! Sokszor fészkelőtelepeiken, a tojásokon kotló madarakat. Ilyenkor előfordult, hogy meglepetés érte a puskás embert: nem egyszer megesett, hogy egy erdei fülesbagoly (Asio otus) , vagy kékvércse (Falco vespertinus) bukott ki a fészekből. Ez utóbbi védett madarak ugyanis, fészeképítési tudomány híján, más fajok – elsősorban a vetési varjú – elhagyott otthonait használják. A kilencvenes évek közepére már annyira szembeötlő lett a fogyatkozás, hogy a természetvédelemben dolgozók kezdték számba venni a varjak megmaradt költőhelyeit. (Fontos megjegyezni, hogy ebben az időszakban szűnt meg utolsó fővárosi fészektelepük a kőbánya-kispesti metróvégállomásnál!) A felmérés végén kapott eredmény megdöbbentő volt: alig harminc év alatt a faj hazai költőterületeinek nagy része felmorzsolódott. A fészkelőpárok száma pedig hatvan ezer alá csökkent, vagyis a hetvenes évekhez képest a varjak négyötöde eltűnt! Ugyan! Badarság! – Hallom az ellenvetést. Hiszen láthatja mindenki: városaink Nemszeretem madarak? Bajor Zoltán Egy állatfajra igen könnyen rá lehet fogni, hogy káros, hogy veszélyes, és tűzzel-vassal irtani kell! Itt a nagyvárosban ilyen közellenségnek kiáltja ki mostanában a laikus közvélemény a varjúféléket. Télvégi, a fenntartásokat sem elhallgató védőbeszédünk aktualitását az adja, hogy lassanlassan építeni kezdik fészkeiket, hogy fajaiknak egy újabb, Budapestre szocializálódott generációját bocsássák szárnyra. 6 BUDAPEST 2012 február
