Budapest, 2012. (35. évfolyam)
11. szám november - KÉPREGÉNYKE 8 - Jolsvai András: November
– És most mi lesz? – kérdezte Apolka, és méltán. Dél körül járt az idő, tűzött rájuk a nap, éhesek és gyűröttek voltak, lassan hatalmába kerítette őket a romantikus leányszöktetések rákfenéje, a másnap. Mihály, aki keveset aludt ezen a délelőttön, volt hát ideje gondolkodni elég, kész tervvel állt elő. – Kövi tisztelendő biztosan segíteni fog nekünk. Elvégre felelősség is van a világon! Ha ő nincs, mi ketten soha nem szerettünk volna egymásba! Apolka hálát adott az égnek, hogy Kövi tisztelendő van, bár azt némileg nehezményezte az égieknél, hogy e pillanatban nem Pesten, hanem Péterkövén. Akárhogy is, valamiképpen értesíteni kellene. Mihály (jobb nem jutott hirtelen eszébe) felállt a padról, és ahogy a torkán kifért, ordítani kezdett: – Tisztelendő úr! Tisztelendő úr! Kövi tisztelendő! – Csendesebben, gyermekem! – szólalt meg mögötte egy nyugtató bariton. – Isten házánál nem illendő ez a lárma! Mihály megfordult, és egy aprótermetű, ősz plébánost pillantott meg – reverendája uszályként követte. A pap mögött meg – most vették csak észre – egy gyönyörű, égretörő templom – színes rózsaablaka ezerfelé szórta a színes fényeket. (Hőseinknek persze fogalmuk sem volt, merre is lehetnek éppen az idegen városban. De mi azért elárulhatjuk, hogy a véletlen éppen a Rózsák terére sodorta őket a Csikágó malterszagú bérházai között a Keleti pályaudvar forgatagából – ott, a fiatal templom csinos kertjében töltötték az éjszakát, és ott ismerkedtek meg a fent leírt módon Tódor atyával, a templom sokat tapasztalt papjával.) Mihály elszégyellte magát (olyankor mindig apró piros foltok jelentek meg az arcán), illendően bemutatkozott, s bemutatta Apolkát is, mint a jövendőbelijét. Aztán a fiatalok, egymás szavába vágva, elmesélték Tódor atyának egész kalandjukat, a péterkövi színművészeti élménytől az anyai átkokon át a sejtelmes vonatútig meg a délelőtti szendergésig. Az atya kezébe temette állát, úgy hallgatta a fiatalok történetét. – Adjunk hálát a Mindenhatónak – mondta legelőször is, és felmutatott a Dohány utcai bárányfelhők irányába, ahol a Mindenhatót sejtette. – Adjunk hálát neki, hogy ebbe a kertbe vezérelt benneteket. Megállapodtak, hogy az Úrnak szándéka volt ezzel a vezérléssel: megbízta Tódor atyát, hogy a Kövi tisztelendő helyett és nevében karolja fel hőseinket, s legyen Vergiliusuk a főváros Purgatóriumában. – Hát ez isteni! – csapta össze a kezét Apolka. Tódor atya magával vitte hát frissen megtalált báránykáit a templom oldalában lévő takaros házba, és házvezetőnője, Fazekasné gondjaira bízta őket. Fazekasné tyúkhúslevessel vendégelte meg a fiatalokat, aztán addig kutatott a levendulaillatú sifonérban, míg talált néhány inget meg ingvállat (hogy kerül mángorolt ingváll egy parókiára, legyen az atya meg a Mindenható magánügye), végül friss ágyneműt kerített, és fekvőhelyeket készített a fáradt vándoroknak, egymástól illendő távolságban. Mihály és Apolka azonban ragaszkodott a közös ágyhoz. Úgy érveltek, hogy ők már hajnalban, Isten szabad ege alatt örök hűséget esküdtek egymásnak. Fazekasné nem érezte magát illetékesnek magasabb egyházi kérdésekben, átszaladt hát a templomba, ahol Tódor atya éppen befejezte a délutáni meditációját, s neki szegezte a kérdést, illendő-e, hogy a fiatalok egy párnára hajtsák le a fejüket. – Nem illendő, de jó! – lepte meg házvezetőnőjét mosolyogva a pap, aztán szigort erőltetve az arcára, meghagyta Fazekasnénak, hogy csak akkor engedélyezheti az együtthálást, ha Mihály és Apolka megesküsznek, hogy amint lehet, meg fognak esküdni. Ebben aztán megnyugodott mindenki. Másnap az atya magához rendelte a fiatalokat, és megkérdezte tőlük, mihez értenek, amit így városon hasznosítani lehet. – Semmihez – felelték majdnem büszkén. Így lett Apolkából szobalány, Mihályból meg kéményseprő. Apolka a Stramberger gróféknál kapott alkalmazást, csipkés fityulával és köténnyel, heti egy szabadnappal, Mihály pedig a Vígh Ödön kéményseprőmester segédje lett. Ez a Vígh Ödön hét határon híres kéményseprő volt, részben, mert szegről-végről rokonságban volt a soproni Stornókkal, és erre nem győzött büszkének lenni, részben, mert akkora tériszonya volt, mint ide Lacháza. Úgyhogy ő csak a földi kéményeket volt hajlandó tisztítani, a háztetőkön találhatóakat a segédjeire bízta. Mihály szerette ezt a munkát, és szerette Apolkát is, egy ízben – amikor épp a grófék kéményét tisztogatta –, elcsalta menyasszonyát a tetőteraszra, és jókedvű, kormos csókot helyezett el az orcájára. Lett is belőle kalamajka! ● 11 BUDAPEST 2012 november November Jolsvai András KÉPREGÉNYKE 8
