Budapest, 2012. (35. évfolyam)
10. szám október - HELY-SZÍN - Csontó Sándor: Kell a knohó
Budapesten, Balatonon, faluszélén és város közepén, bárhol feltűnhet. Csak az orrunk után kell menni, csak az illatot követni. Gezemice kenyérlángos illegeti magát nagy tálcákon, csinos lányok társaságában. Lecövekelünk a pult előtt. – Honnan a név? Nagyon találó! Mifelénk a vegyes, vágott savanyút nevezik így. Megnyerő, szőkés-bajszos férfi lép elő a pult mögül, huncut szalmakalappal a fején. Olyan néptáncos formának néznénk, ha nem lenne lisztes a keze. – A kisfiamék az óvodában tanulták a Weöres rigmusát, a Csupa fehér-t. Ennél jobbat venni se lehetett volna. Barnás dombok emelkednek a sajthalmok tetején. – Mit raknak a tésztára? – Darált libatepertő, ez a mi tésztánk különlegessége. A helyszínen dagasztjuk és sütjük a kenyérlángost, és különféle finomságokkal szórjuk meg. Fel lehet még díszíteni kaporral, fokhagymaszósszal, erős paprikával, ízlés szerint. Libatepertő! Erre a szóra felugrik a szemöldöke az éhes vándornak, a jófajta fröccsök a gyomorban amúgy is helyet csináltak. Megkóstoljuk a pitét. Az első felét mohón befaljuk, a másodikat megfontoltan, az ízek harmóniáját kiélvezve vesszük magunkhoz. Erőre kapva szóba elegyedünk Pistával, aki szívesen mesél. Szavaiból ki tűnik, hogy nagyon szereti ezt a munkát, életformát. A szabadságot, az emberekkel való folyamatos kapcsolatot. A jászsági fiatalember valamikor számítástechnikusnak tanult, de mindig forgott alatta a szék, nem bírta a bezártságot. Saját lábra állva először étolajat szállított vendéglőknek, cserébe elvitte a használt, környezetre káros sütőolajat. A kilencvenes évek végén gumiszerelésre adta a fejét, műhelyt nyitott a falujában. Ideig-óráig haladt is a szekér, de azután elfogyott a szufla, kipukkadt a vállalkozás. 2004-ben újra gondolt egy nagyot, és az etyeki Pincefesztre bevásárolt egy hímzőgépet. Azt hallotta, hogy a Corvinban meg a Skálában nem győzik cérnával a rendeléseket teljesíteni. (Vakarta a fejét a szerkesztő kolléga, mert ilyen csodálatos pénzcsináló masina sose jutott volna eszébe a klaviatúra böködése helyett.) De bizony akkor nem kellett senkinek a varrott póló, címeres sapka s egyéb kicifrázott holmi. A szomorkás borozgatás közben aztán megkóstolta a helyi langallót, a kenyérlángost, és addig forgatta, ízlelte, míg kikunyerálta a „knohót” [know-how]. Pénzzé tett minden elérhetőt, vett kemencét és fölé tetőt, puttonyos autóba rámolta a holmit, és hátára vette az országot. Húzós volt a vándorélet, keservesen teltek az első hónapok, bele kellett jönni a gyakorlatba. Komoly szervezést igényelt letárgyalni az időpontokat, hogy folyamatosan legyen helyszín, rendezvény, mindig dolgozzon a kemence. Mert naponta 12-14 órát is talpon vannak igény szerint, amíg a vendég éhes. Korábban fával fűtöttek, de gond volt a szállítással, a beszerzéssel, külön ember kellett a fűtésre, favágásra. Mostan gázpalack hajtja a kemencét, ez egyenletesebb minőséget ad, és kényelmesebb is sütni vele. A vendégek, vásárlók szeme előtt zajlik a teljes munkafolyamat. A takaros lányok tüsténkednek, mindenki tudja a dolgát. Egyik sodrófával egyengeti a frissen kelt tésztát, amaz ügyel a kemencére, ki-be tologatja a tepsiket. A forró, kisült tésztát megkenik tejfellel, rászórják a hagymakarikákat, meghintik reszelt sajttal és koronaként a libatepertővel. A háttérben tiszta magyar népzene szól, ez illik ide, ez adja a talp-, illetve a „kézalávalót”. Mindenkinek jókedve kerekedik. Sokan először csak messziről gusztálják, majd közelebb merészkednek, vagy rögvest visszafordulnak. A rövid tanakodásnak vásárlás lesz a vége. A hamburger– kolbász–kürtős kalács triumvirátus még a perec–pogácsa duóval megtámogatva sem tudja űberelni a gezemice kenyérlángost. Lelkesülten távozunk magunkkal víve a lepény ízét és várva az újabb találkozást, miközben saját és mások sorsán morfondírozunk. Kis magyar sikertörténet? Inkább a talpraesettség, a kitartás, a tenni vágyás, a „nem adom fel” bizonyítéka. Talán nekünk is váltani kéne, menni messze Skandináviába? Ott lenne keletje igazán a tésztának, ahol „reggel nagy a hó, / nagy a jég, / belepi a várost, / taligán tol a pék / gezemice-lángost”. Kell a knohó! ● Kell a knohó Csontó Sándor 22 BUDAPEST 2012 október HELY-SZÍN
