Budapest, 2012. (35. évfolyam)
9. szám szeptember - KÉPREGÉNYKE 6 - Jolsvai András: Szeptember
Később egyikük sem tudta már felidézni, melyik volt az a pillanat, amikor a beléjük nevelt ellenségeskedés rokonszenvvé változott – olyan hirtelen történt és olyan egyszerre. Tény, hogy az előadáson már forrt köröttük a levegő, elektromos szikrák szálltak a szélben, Kövi tiszteletes (akiben egy Sztanyiszlavszkij veszett el), a combját ütögette elégedettségében (és persze zseniális rendezői módszerének tudta be a sikert), a közönség pedig szétszedte a házat – másnap meg kellett ismételni az előadást. A két tábor egyként magának követelte az elismerést, a következő napokban másról se lehetett hallani utcán, templomban, kerékboltban és főtéren, hogy melyik párt játszói érdemelnek nagyobb dicséretet, és hogy a remekül alakító főhősök közül a Tényiek lánya vagy a Herczegék fia alakított-e remekebbül – e tárgyban kisebb verekedés is kifejlődött a Fő utcán, de aztán sikerült lecsillapítani a kedélyeket –, melyikük viszi el a pálmát. Hőseink persze nem válthattak egyetlen magánszót sem az előadás alatt, de a pillantások, a mozdulatok, a simogatások (szigorúan a rendezői utasítás szerint) mindent elárultak egymásnak. Így aztán Mihály nem is lepődött meg igazán, amikor a színpadon neki átnyújtott elemózsiás kosárban nemcsak műbort és műcipót talált, hanem egy apró levelet is, Apolka gyöngybetűivel írva, amelyen csupán ennyi állt: „Napszállatkor a szénapadláson”. Mihály elolvasta, aztán a nyílt színen jóízűen megette a levelet, majd leöblítette egy pohár ízletes műborral. (Cukorkával festett vízzel.) Megtörölte a száját, és alig észrevehetően bólintott. Az intermezzóból senki nem vett észre semmit, az előadás folytatódott, mintha mi sem történt volna. Illetve. Illetve valaki mégiscsak akadt a nézőtéren, aki inkább csak megsejtett valamit, mintsem észrevett volna, de ez is elég volt neki, hogy gyanakvását felébressze. A Tényi-klán legfontosabb alakja, Tényi Vendelné született Tatár Szeréna, a mi Apolkánk szigorú, de igazságtalan édesanyja. Tényi Vendelné született Tatár Szeréna ugyanis tudta, mi a szerelem. Így aztán egyetlen apró jel elég volt neki. Tényi Vendelné született Tatár Szeréna köreiben pedig nem volt divat szerelmesnek lenni. A lányokat serdülőkoruk elején eljegyezték egy másik módos család ifjú férfitagjával – és akkor még jól jártak szinte, hisz megesett, hogy valamely közép- vagy felsőkorú férfi megözvegyülvén, őt jelölte ki a hagyomány és a vagyon jövendőbelijüknek: a nagy korkülönbséget még néhány neveletlen mostohagyermek is édesítette. Kerék a kerékhez, ezt tartotta a szólás Péterkövén. Tatár Szerénát a család, amikor eljött az ideje, Vári Gábor jövendőbelijének jelölte ki. A Váriak maguk is a gazdagabb családok közé tartoztak a Tényi klánon belül (az még aztán álmába sem jutott eszébe senkinek sem, történetünk kezdetéig, hogy a Herczegék körében kereskedjen házassági célból), a döntést tehát minden irányban helyeslés követte, az eljegyzés kihirdettetett, és a fiatalok, az illem engedte határokon belül, kedvükre találkozhattak egymással. Akkor szeretett bele Szeréna a jövendőbelijébe. Bizony, van ilyen, lennie kell, már csak a nagy számok törvénye szerint is, hogy valaki éppen abba szeret bele, akihez egyébként is hozzákényszerítenék. Kár, hogy ritka. Olyannyira az, hogy egy páron belül is alig esik meg. Így volt ez itt is, hiába szerette Szeréna Gábort, ha Gábor meg egy hamvas arcú cselédlányért lelkesedett, akivel a törvény előtt soha nem lehettek egymáséi, bárha a szalmakazal mögött nem egyszer egymáséi lettek már. A fiatalok, hogy a sors ily kegyetlenül elszakította őket egymástól, végül semmilyen kiutat nem látván, gyufát ittak. Gábor aztán még megivott egy öngyújtót is, a biztonság kedvéért. Szeréna pedig, szívének sosem gyógyuló sebével hozzáment Tényi Vendelhez. Kiegyensúlyozott házasság volt az, egyikük se szerette a másikat. Egy évre rá megszületett Apolka, aztán Richárd, Ödön és Jenő (mint látjuk, Tényi Vendelné született Tatár Szeréna nemcsak Mikszáthért lelkesedett, de Jókaiért is), aztán Tényi Vendel elindult a kerekek, Vendelné pedig a gyerekek felé. De akárhány évtized telt is el így, Szeréna sosem feledte el a Vári Gábort, sosem feledte el a szerelmet. Magánál ápolta, másnál irtotta tűzzel és vassal. Nem csodálkozhatunk, hogy szigorúbb anyai felügyelete alá helyezte a lányát, és amikor az, napszállatkor, ahogy írta, elindult a szénapadlás felé, az anya útját állotta. Aztán a szerelmesen lopakodó Herczeg Mihályét is.És néhány perc múlva a fiatalok nem egymás karjában találták magukat, hanem Tényi Vendelné (született Tatár Szeréna) minden kényelmet nélkülöző budoárjában. És térden állva kérhették az anyai bocsánatot. ● Szeptember Jolsvai András 28 BUDAPEST 2012 szeptember KÉPREGÉNYKE 6
