Budapest, 2012. (35. évfolyam)
9. szám szeptember - Zappe László: Felhőtlen unalom - Epreskerti Esték – öt éve
Szünetben kénytelen voltam otthagyni a Városmajorban a Békéscsabai Jókai Színház Kapj el! című musicaljét. Úgy éreztem, ugyanazt a jelenetet láttam addig ötször, és ha tovább maradok, nyilván legalább még ötször lesz szerencsém hozzá. Ráadásul az egész szituáció rettentően emlékeztetett Bernard Slade Romantikus komédiájának alaphelyzetéhez. Itt is, ott is az a kérdés, lehet-e társszerzői viszony férfi és nő között. Csak ezt éppen Neil Simon írta, és Marvin Hamlish, a Chorus Line szerzője zenével is súlyosbította. Az eredmény igen praktikus, takarékos, könnyen szállítható kétszemélyes kamaramusical. Még kórus is van: a két főhős három-három rejtett, tudatalatti énje. Ők egyúttal a díszletmunkások feladatait is ellátják, túl azon, hogy néha táncolnak is. Az egyetlen jelenet, amelyet a szünetig – ha jól számoltam – ötször ismételtek el, annyiból állt, hogy a sikeres zeneszerzőhöz megérkezik egy sokoldalúan sikertelen, ám rendületlen ambícióval próbálkozó nő, akinek a sorozatos kudarcokon kívül egyetlen jellemvonása, hogy mindig az ellenkezőjét csinálja, mint amit várnánk tőle. A következetlenségben roppant következetes. Akárcsak abban, hogy ha módja van rá, későn érkezik. Néha húsz perccel, néha egy egész nappal. A késés mértéke kiszámíthatatlan. A férfi türelme viszont valószínűleg éppoly végtelen, mint ameny nyire oktalan. Már az sem vall egészen ép elmére, hogy feltehetőleg belehabarodik a túlkoros bakfisba, de hogy tetszik neki az a szöveg, amit aztán többször is elénekelnek, az végképp hihetetlen. Kétszer saját lakásán vár, aztán egy étteremben. A nő meg, ha nincs módja elkésni, akkor más meglepetést szerez. Például egy hétvégi kiruccanás alkalmából idegen házba megy be. Közben sokat szövegelnek, elmondják az összes ismerős viccet, ami az adott helyzetekben elképzelhető, és elég sokat énekelnek is, amihez olykor táncolnak, néha második, harmadik, negyedik személyiségükkel együtt. Két dolog nem halad egy csöppet sem, a közös munka és az érzelmi viszony. Egyik akadályozza a másikat. A legfőbb akadály mégis egy másik férfi, akivel a nő mindennap véglegesen szakít. A reménytelenül igyekvő társzerzők a szünetig ugyan eljutottak a szexuális kapcsolat létesítésének küszöbére, de miután a nő rossz helyre ment, ki tudja, mi minden jöhet még közbe. Valahogy nem lettem rá igazán kíváncsi. A történetnél pedig csak a játék unalmasabb. Seregi Zoltán rendezésében akkurátu san sorakoznak az érdektelen meglepetések. Két dal között mindig ugyanaz történik. A dalokat meg végképp lehetetlen megkülönböztetni egymástól. Miklós Tibor for dításában átlagosan buta verselmények szokványos musicalzenével. Balogh Anna fölös energiával pörgeti a széllelbélelt szerepet, kétségkívül mindent tud, ami ehhez szükséges, csak egyetlen csepp eredeti, saját színt nem talál hozzá. Szomor György meg jámboran tűrve-kommentálva esik egyik csapdából a másikba. Szorgalmasan humorizál, egykedvűen önironizál. Azt pedig, hogy ha egy férfi és egy nő van a színen, akkor feltétlen szerelembe kell esniük, mindketten olyan evidenciának veszik, hogy eljátszani is elfelejtik. A szöveg közhelyhalmazához a legelemibb színészi közhelyeket társítják. Juhász Katalin díszlete könnyen alakítha tó a különféle helyszínekhez, de egyikhez sem ad atmoszférát, valamennyit éppen csak jelzi, Vesztergombi Anikó jelmeztervezőt meg nyilván teljes mértékben lekötötték a bolondos nőszemély extravagáns öltözékei. A Városmajori Színpadon mostanában aláírásokat gyűjtenek, tiltakozásul a nézőtérre néhány éve felhúzott tető lebontása ellen. Állítólag valakik, talán az önkormányzatnál, el szeretnék távolíttatni a fémvázra húzott ponyvát. Én történetesen utálom a fedett szabad teret. Fából vaskarikának gondolom, bármily praktikus is. Tető alatt a nyári színház lényege vész el, az a hangulat, amelyhez hozzátartozik az eső kockázata is. Vagy éppen a reménye. Amikor az ember öt perc múltán mindent tudott egy előadásról, régebben legalább az esőben reménykedhetett, hátha nem kell a szünetet kivárni. Mostanában már ez sincs. A felhőtlen unalom be van biztosítva. ● A Budapesti Városvédő Egyesület a hagyománytól kissé eltérve, már augusztusban megrendezte az idei Epreskerti Esték sorozatnak a szeptemberi Mária-ünnepekhez kapcsolódó zárórendezvényét. BOLDOGASSZONY ANYÁNK volt a prózai, ének és zenei est címe: az Erdélyi Zsuzsanna gyűj téséből válogatott archaikus népi imákat, Mária-énekeket a HUNGAROTON klasz szikus lemezéről hallgathatták meg az est vendégei, Jancsó Adrienne és Török Erzsébet előadásában (gitárkíséret: Mosóczy Miklós ). A kálvária felületeire vetített színes fotók látványa s Csongár Péter klarinétművész szólófellépése gazdagította az eseményt. Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutató korszakos jelentőségű felfedezése volt az 1960-as években azoknak a szájhagyomány útján terjedő népi imádságoknak a szisztematikus összegyűjtése, tudományos feldolgozása – mondhatni az utolsó pillanatban –, amelyek a magyar középkorból hozzák el még csorbítatlanul a késő utókornak a mélyen átélt hit szépen formált versekben és énekekben megjelenő hagyományát, a legnemesebb költészet fontos fejezeteként. (A gyűjtés anyaga, a szövegek 1976-ban kötetben is megjelentek, Hegyet hágék, lőtőt lépék címmel.) Ennek a lemeznek – amelyből most részleteket hallhattak a program résztvevői Jancsó Adrienne és Török Erzsébet ihletett tolmácsolásában – Mária volt a főszereplője, tekintettel a közelgő szeptemberi Mária-ünnepekre, alapja pedig az az 1972-ben készült New-Yorki amatőr felvétel, amelyet Püski Sándor még abban az évben lemezen is megjelentetett. Húsz esztendővel később ezt a hangzó anyagot javította fel – technikai értelemben – az akkor még működő HUNGAROTON Kiadó, annak Felhőtlen unalom Zappe László Epreskerti Esték – öt éve 29 BUDAPEST 2012 szeptember fotó: Sebestyén László
